Az azonos című könyv szerzője előadásának anyaga 1989-ből

Vajon járhatnak-kelhetnek-e atlantiszi leszármazottak közöttünk? A kérdés sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, hogy kategorikusan válaszolhassunk rá. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy egyáltalán maga Atlantisz létezett-e s ha igen, elérhetett-e ott a fejlődés egy olyan stádiumot, amikor már lakosai megtették az első lépéseket a világűr meghódítása felé, s feltéve, hogy mindez valójában megtörtént, állnak-e rendelkezésünkre olyan bizonyítékok, melyek ezt egyértelműen igazolják?


Megannyi kérdés, s a válaszok is legalább annyira szerteágazóak. A feleletet keresve célszerűnek tűnik két részre osztani a problémát: egy fejlett civilizáció különféle nyomokat hagy maga után, s ezek a nyomok minden bizonnyal fellelhetők más népek írásos és tárgyi emlékei között, illetve, az atlantisziak is őrizhettek (őrizhetnek!) a katasztrófa után különböző technikai eszközöket. A másik oldala a kérdésnek, s ez a tanulmány ezzel fog foglalkozni, hogy a hirtelen pusztulásnak kihatással kellett lennie az egész Földre, s ezen belül természetesen az emberiség fejlődésére is. Induljunk el ebbe az irányba!

Mit mutatnak a naptárak?

A Föld népei az időszámításuk kezdetét általában jelentős eseményekhez kötötték. Egyes népek gyakran többféle időszámítást is használtak és még a mai napig is használnak, de jó kiindulópontul szolgálhat, ha találunk olyan időszámításokat, melyek kezdeti időpontjai jó szórással azonos időpontra esnek. Az írásos emlékek közül válogassuk ki azon részeket, amelyek erre vonatkoznak. Az adatok persze gyakran ellentmondásosak, de hiba lenne ezen ellentmondásokról megfeledkezni, s az előre eltervezett végeredmény szerint összeválogatni a számokat.

Bár nem kifejezetten időszámítás-kezdeti pontot tűz ki, mégis közismertsége folytán Platon írását, a Critiast kell megemlíteni mindenek előtt. A sok-sok adatból és ismeretből, melyek az elveszett civilizációra vonatkoznak, most csak a megsemmisülésének idejét ragadjuk ki. A történet maga Solontól származik, aki görög törvényhozó volt, s Kr.e. 560-ban lebonyolított egyiptomi utazása során hallotta Atlantisz történetét, s mesélte el Platonnak, sőt azt is, hogy az Atlantiszt elpusztító katasztrófa idejét a feljegyzések Kr.e. 9560-ra teszik. Az adat tekervényes voltára való hivatkozással sokan már eleve elvetik megbízhatóságát, de ha Schliemann is így tett volna a Homérosz-mű kapcsán, akkor a mai napig sem tudnánk hol volt Trója! No de menjünk tovább!

Sokan Solont tévedéssel vádolják, s az egyiptomi útját 9000 évvel megelőző katasztrófát kijavítják 900-ra, emellett az Atlanti-óceánban említett legalább 600 ezer négyzetkilométer összterületű hatalmas szigetrendszert áthelyezik a Földközi-tengerbe a mindössze 75 négyzetkilométer területű Szantorin vulkán térségébe, s a krétai-mükénéi kor hirtelen véget érésével próbálják összhangba hozni a katasztrófa idejét. Szerintem ez a megközelítés alapvetően téves a további adatok tükrében.

Nagy hasonlóság van a perui és az egyiptomi naptár között. Mindkét civilizáció (több más mellett) használta a 20 napos hónapokat és a 18 hónapos éveket, megtoldva öt nap ünneppel (Egyiptomban az Istenek napjaival.) A Zoroastrian kronológia az idők kezdetét Kr.e. 9660-ra teszi, s ez az időpont nem esik messze a Solon által hallott 9560-tól. Az egyiptomi időszámítás kezdete azonban valószínűleg nem ehhez a korhoz köthető.

Az ősi egyiptomiak 1460 éves napciklusokat használtak. Az utolsó előtti ilyen ciklusuk Kr.u. 139-ben ért véget. Nyolc napciklust visszafelé számolva az időben eljutunk a Kr.e.-i 11542-es évhez.

A Brahman időszámítás 2850 éves ciklusokat használ. Az egyik ilyen periódusról biztosan tudjuk, hogy Kr.e.3102-ben ért véget. Ha három ilyen ciklust visszafelé számolunk, akkor megkapjuk a Kr.e.-i 11652-es évet. 111 év eltérés az előzőekhez képest.

A maja naptár azt mutatja, hogy Közép-Amerika őslakosai 2760 éves ciklusokat használtak. Az egyik ilyen ciklus 3373-ban időszámításunk előtt kezdődött. Három 2760 éves periódus, vagy másképpen 8280 év ettől a bizonyos Kr.e. 3373-as évszámtól visszavisz bennünket Kr.e.11653-ba, ami csak egy évvel tér el az ősi indiai időszámítástól.

A vatikáni A-3738 jelű kódex az aztékok időszámítását mutatja. Ők más rend szerint számlálják éveiket, korszakokat írnak le. Az első 4008 évig tartott, és áradás okozta a végét. A második 4010 évet ölelt fel, s hurrikánok jelezték a végét. A harmadik korszakuk 4801 évig tartott, s tűz pusztítása jelezte a végét. A negyedik 5042 évet ölelt át, és éhínség zárta le. A jelenlegi korszak az ötödik, Kr.e. 751-ben kezdődött. Az azték időszámítás kezdete pedig a távoli, Kr.e.-i 18612-es évre esik.

Egy bolíviai régész szerint a Tiahuanacoban épülő naptemplomot a munkások hirtelen elhagyták, a mű így félbemaradt, körülbelül Kr.e. 9550-ben.

Az adatok mutatnak bizonyos egyezést, de jelentős szórással is találkozhatunk. Bizonyára az egyes népek egészen máshogy élték meg ugyanazt, amennyiben eltérő kulturális örökséggel rendelkeztek, és nem feltétlenül ugyanazt a momentumot, ráadásul nem is ugyanakkor, tartották a legfontosabbnak. De nem hiszem, hogy túl nagy hibát követnénk el, ha vizsgálódásainkat mintegy 15000 évvel visszatolnánk a jelenhez képest és megvizsgálnánk, vajon hogyan festett akkor a Föld?

15000 évvel ezelőtt bolygónkon javában tombolt a jégkorszak, aztán pedig nagyon gyorsan véget is ért, hogy az északi félgömbön, az Atlanti-óceán északi térségére koncentrálódva egy ezer évig tartó lehűlés kezdődjön. Itt a hangsúly a nagyon gyorsan fogalmon van, és ez - a klímakutatások jelenlegi álláspontja szerint - maximálisan 20 évet jelent. Ennyi a mérésekben a hibahatár, és ha akarnának sem tudnának a folyamatokra egyelőre pontosabb adatot adni. A jégnek jelentős fajhője van, rengeteg energia szükséges felolvasztásához, ráadásul több kilométer vastagon fedte be dél-Európáig terjedően az egész északi féltekét.

Ekkora jégmennyiség megolvadásához tekintélyes mennyiségű energia kell, nem is beszélve arról, hogy a déli félgömbön hasonló nagyságú jégmező terpeszkedett. A jégmennyiség érzékeltetésére igen szemléltető az az adat, miszerint a világtengerek akkori szintje több mint száz méterrel múlta alul a jelenlegit, sőt, egyes tudósok véleménye szerint, 200 méterrel. Ekkora vízszintkülönbség miatt természetesen jóval nagyobb volt a szárazföldek területe, az ősi szövegekben és legendákban egyébként szó is esik két nagyobb szárazulatról, már-már kontinensről, mellesleg ezekhez szintén magasan fejlett civilizációkat kapcsolnak a már említett források. Muról és Lemuriáról van szó.

Lemuria az Indiai-óceánban a jelenlegi Seychelle-Mauritiusi Platón terült el, megmagyarázhatja egykori léte Madagaszkár különös állat- és növényvilágát, míg Mu a Csendes-óceánban a Galapagos-szigetek környékén, vagy a Tuamotu-szigeteknél. E szárazföldekről, szigetbirodalmakról vándorolhattak ki sok nép ősei, ahogy ezt az AB0 vércsoportok világméretű eloszlása is igazolni látszik. Különös módon, forrásaim közül egyik sem említi meg, hogy ezt eddig valaha valaki is kutatta volna! Ebben az összefüggésben.

Mit mutatnak a vércsoportok?

Szembetűnő, hogy az amerikai kontinensen és Ausztráliában szinte egyáltalán nem fordul elő a B-vércsoport, alig-alig Nyugat- és Észak-Európában, valamint a Vörös-tenger mellékén, s Közép-Európa, valamint Afrika Száhel-övezeten kívüli részének lakossága is elég alacsony mértékben hordozza csak ezt a vércsoporttípust. A Föld többi részén ez az arány magasabb, a legmagasabb pedig India északi részén, illetve a Himalája térségében, és hozzá vehetjük még az Indonéz szigetvilágot. Már ez a térkép önmagában is sokat elárul, de ha a többit is mellévesszük, a dolog sokkal világosabb lesz.

A 0-ás vércsoport szinte elő sem fordul azokon a területeken ahol a B-s volt a leggyakoribb, viszont ez a vércsoport alkotja szinte kizárólag Amerika őslakosságát. Jelentős az aránya Ausztráliában, valamint az Indonéz szigeteken. Gyakori Szibériában, Nyugat-Európában, Közép-Afrikában és a Szíriai-félszigeten. Rendkívül magas az arány Korzika szigetén is.

Az A vércsoport 35%-os előfordulási aránnyal Ausztrália déli részén, a skandináv országokban és Észak-Amerika egyes pontjain fordul elő. Ennél valamivel kisebb mértékben Magyarországon, Portugáliában, Ausztrália középső vidékein, valamint Kanadában. A lakosság negyedrésze hordozza ezt a vércsoportot Európa többi részén, a Japán-tenger parti sávján és India nyugati partjain. Szinte nem fordul elő az amerikai földrészen New York vonalától délre, valamint Nyugat-Afrikában.

Az eloszlási térképek több szempontból elgondolkodásra adnak okot. Azonnal látszik belőlük az, hogy az Amerikát állítólag benépesítő, a Bering-szorosnál levő szárazföldi hídon átkelő szibériai vadászok nemigen jutottak messzire, s azok is nagyon kevesen, tehát nyugodtan el lehet vetni azt a feltételezést, miszerint az indián őslakosság szibériai vadászoktól származna. Nem is beszélve a jelentős anatómiai különbségekről, de ezekre most nem térnék ki. Amerika már réges-régen lakott volt amikor a szibériai vadászok megérkeztek, ezt a tényt a régészeti leletek is igazolják. De nem csak a régészetiek, a nyelvészeti emlékek is. A Csendes-óceánban elsüllyedt szárazföld lakosai minden bizonnyal ezzel a vércsoporttal rendelkeztek, mármint a 0-sal, s az indián törzsek jó része vallja is, hogy ők nyugatról érkeztek az amerikai kontinensre.

A vércsoportok mai eloszlása olyan módon függ össze a jégkorszak hirtelen végetérésével, hogy ez a momentum vezetett a népek összekeveredéséhez, mely folyamat a mai napig tart. Akkoriban talán csak az éghajlatváltozás és a helyi csatározások inspirálták ezen elvándorlásokat, manapság a helyi ellenségeskedések mellett a gazdasági és a politikai helyzet is nagy kényszerítőerővel jelentkezik.

A jégkorszak üzenete

Az elmúlt 30 év klímakutatásai bebizonyították, jégkorszakot alapvetően kozmikus környezetváltozások okoznak. Ezek többfélék lehetnek. Az első számú ilyen tényező a Föld forgástengelyének hajlásszöge. A második tényező, amely az évszakok jellegét - ámbár gyengébben - de befolyásolja, a Föld pályájának alakja. A harmadik tényező az előző kettő egymásra hatásának eredménye. A negyedik a precesszió, vagyis a Föld forgástengelyének billenése. A precesszió határozza meg, hogy egy adott féltekén a nyár a naptávol vagy napközel pontra esik-e. A forgástengely irányultsága nagyjából 23000 évenként ír le egy teljes kört az égen. Milutin Milankovics nevű csillagász kiszámította, hogy szélsőséges esetben a Nap sugárzásának erejében akár 20 % különbség is felléphet, pusztán csillagászati tényezők hatására.

Jégkorszakhoz vezethet még a Nap sugárzási tevékenységének gyengülése, valamint egy kozmikus porfelhőn való áthaladás. Jelenleg mindkét utóbbi tapasztalható, s talán ez is közrejátszik abban, hogy a Föld nem a várt mértékben melegszik fel. Szerencsére. A csillagászati ciklusok, melyek meghatározzák a földpálya alakját, a Föld forgástengelyének irányítottságát és dőlésszögét, 23 ezertől 100 ezer évig terjednek. A hatások rendkívül lassan változnak csak, és akkor is a többi tényezővel kölcsönhatásban. Ezért rendkívüli módon szemet szúró az a körülmény, hogy a legutolsó jégkorszak körülbelül 20 év alatt véget ért. Akkor sem akárhogy!

Ha ez a folyamat a maga törvényszerűségei szerint zajlott volna le, minden külső hirtelen változás nélkül, akkor jó párezer évig eltartott volna (mint korábban mindig) a jégtakarók elolvadása, és akkor is olyan módon, hogy a Föld északi féltekéjén lévő jégpáncél nem azonos időben húzódik össze a délivel. Sőt. Olyan eset is előfordult szép számmal, hogy az egyik féltekén jégkorszak volt, addig a másikon mintha semmi sem változott volna. A most tárgyalt esetben az a különös, hogy a hatalmasra terpeszkedő jégtakarók mindkét féltekén egyszerre olvadtak el! S most ennek igazolására nézzük a mérési eredményeket tartalmazó ábrákat!

Időben egybeesett a jég visszahúzódása az északi félgömbön és a déli félgömbön. A diagramok, amelyek a hegyvidéki gleccserek és a jégmezők kiterjedését ábrázolják egy-egy központi térséghez viszonyítva, egyértelműen azt mutatják, hogy 14000 évvel ezelőtt a jég mindenhol gyorsan zsugorodni kezdett. Az évszakok jellegének megváltozása nem okozhatta közvetlenül a jég visszahúzódását, mert az északi félgömbön melegebbek lettek ugyan a nyarak, a délin viszont ugyanannyival mérsékeltebbekké váltak (jobbra).

Vizsgálták a jégtakaró által lerakott törmelékkupacokat, és révén ezek szerves anyagokat is tartalmaznak, lehetőség volt radiokarbonos kormeghatározásokat is végezni. Ezek azt mutatták, hogy a gleccserek mintegy 19.5-14 ezer évvel ezelőtt érték el legnagyobb kiterjedésüket a déli félgömbön is, vagyis akkor, amikor az északi féltekén is a legnagyobb mértékű volt az eljegesedés. Később, amikor a jégtakaró elkezdett visszahúzódni, a hegyi gleccserek délen is hirtelen összehúzódtak, s méretük 13500 évvel ezelőtt már csak töredéke volt a korábbi csúcsértéknek.

De ha megváltozott a nyári napsugárzás mennyisége Izland földrajzi szélességén, hogyan válthatta ez ki Új-Zélandon vagy a déli Andokban a gleccserek növekedését vagy visszahúzódását? A tudósok két elméletet dolgoztak ki erre az összecsatolódásra, azonban a tüzetes próbák után egyik sem állta meg a helyét. Helyi jelenségek magyarázatát adják legfeljebb. Próbálták bizonyos mélytengeri óceáni áramlások megváltozásával is magyarázni a jelenséget. Még talán ez a próbálkozás bizonyult a legsikeresebbnek, ez sem adott magyarázatot azonban az események rendkívül gyors lefolyására.

A már említett mérések mellett továbbiak és végezhetők. A jégnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy parányi légbuborékok, zárványok formájában képes megőrizni az adott kor légkörének összetételét. A légköri széndioxid mennyisége csak mintegy kétharmada volt a jégkorszakok közötti szintnek, viszont igen nagy mennyiségű por lebegett atmoszféránkban - ez a jégkorszakok normális kísérőjelensége. Érdemes megnézni ezen tényezők alakulását!

Az utolsó jégkorszak végén világméretű változások következtek be, melyek azonos időben, mintegy 14 000 évvel ezelőtt kezdődtek, bár később különböző sebességgel folytatódtak. Az Atlanti-óceán cirkulációs rendszere a jégkorszaki működési módról hirtelen átváltott interglaciális működési módra, amiben rövid visszaesést képvisel a Dryas-kori lehűlés. Ezt a hirtelen lehűlést, és különösen csak egy bizonyos területre való korlátozódását meglehetősen nehéz megmagyarázni. Pláne, ha figyelembe vesszük a mértékét! Az Atlanti-óceán északi térsége ugyanis 20-30 fokkal hűlt környezete alá, aztán ez az állapot több ezer éven át fenn is maradt. Ezt a folyamatot sikerült számítógépes éghajlatkutatások során reprodukálni is.

A fiatalabb Dryas periódusban, nem sokkal a legutolsó jégkorszakot követő felmelegedés kezdete után, úgy 11000 évvel ezelőtt, hirtelen újabb lehűlés kezdődött. A hőmérséklet visszaesése Európa nyugati partvidékein volt a legerősebb, és valószínűleg az Atlanti-óceán részén kialakuló nagykiterjedésű jégtakaró váltotta ki. A térképen az Országos (USA) Légkörkutató Központ modellje által számított hőmérsékletváltozások vannak feltüntetve. A szimuláció azt az eredményt adta, hogy az óceán a 45. szélességi körig befagyott. Talán ennek a jégsapkának a maradványait őrzi mind a mai napig Grönland, a Zöld Föld mely ugye meglehetősen régen volt zöld. A hajósok mégis emlékeznek rá, mint ahogy sok minden másra is.


A FIATALABB DRYAS periódusban, nem sokkal a legutolsó jégkorszakot követő felmelegedés után, úgy 11.000 évvel ezelőtt, hirtelen újabb lehűlés kezdődött. A hőmérséklet visszaesése Európa nyugati partvidékén volt a legerősebb, és valószínűleg az Atlanti-óceán északi részén kialakuló nagy kiterjedésű jégtakaró váltotta ki. A térképeken az Országos légkörkutató Központ modellje által számított hőmérsékletváltozásokat tüntettük fel; a szimuláció során feltételeztük, hogy az Atlanti-óceán 45. északi szélességig be van fagyva. Nyáron (balról) a tengeri jég elsősorban a partvidékeken fejti ki hűtő hatását, télen viszont (jobbról) a hőmérsékletcsökkenés már nagyobb kiterjedésű területeket is érinthet. (Tudomány 1987/7 - Számítógépes éghajlati modellek)