A katasztrófa

Most már elérkeztünk oda, hogy megkísérelhessük az események rekonstruálását. Természetesen lehetséges az eddig tárgyalt dolgokat véletlen egybeesésekkel is magyarázni, de azt hiszem a felsorolt különböző tudományterületek közel egybehangzó állításait nehéz lenne olyan globális véletlenrendszerrel értelmezni, ami elmosná a tényeket. Ugyanis, az a kráter márpedig ott van.

A Portugália partjai mentén található, víz alatti, több mint ötezer méterbe nyúló krátert, két dolog is létrehozhatta. Egy tíz kilométeres átmérőt is meghaladó kisbolygó becsapódása, vagy pedig egy méreteiben minden előzőt és utóbbit meghaladó vulkáni robbanás. A kisbolygó-becsapódás mellett több érv szól, figyelembe véve a fennmaradt különböző nyelvi és kulturális emlékeket, de a vulkáni működés felerősödése is ugyanezen a forrásokban említésre kerül. Lehet, hogy mindkét tényező működött.

A kráter déli részén keresztülhalad az Európát Afrikától elválasztó törésvonal. Ezen törésvonal mentén közeledik jelenleg egymáshoz a két kontinens, s a közeledés eredményeként gyűrődik fel az Eurázsiai-hegységrendszer Európai része, Afrikában pedig az Atlasz hegység. Ezen a törésvonalon találhatók Olaszország híres-hírhedt vulkánjai, az Etna a Vezúv és a Stromboli. Ez a törésvonal a kráter térségében nem látszik. Ez arra vall, hogy a kráter még nagyon fiatal lehet geológiai értelemben, hiszen ha sokkal idősebb lenne, akkor a kontinensek közötti elválasztó vonalként jelentkező törésvonal már magának a kráternek az alakját is eltorzította volna. Vagy - s ez egy másik dolog - a belseje feltöltődött volna üledékkel. Ennek sincs különösebb nyoma. Rendkívül különlegesnek tartom, hogy akik a dinoszauruszok pusztulásához vezető kisbolygóbecsapódás kráterét keresték, hogyan nem bukkantak erre? - de ez egy más téma.

A becsapódást kisebb méretű égitest is végrehajthatta, de mivel éppen a már említett törésvonalat érhette az ütközés - s az ilyen törésvonalak mentén jelentős hőfeláramlások, illetve vulkánikus tevékenység zajlik - a becsapódás erejét megsokszorozhatták az azt követő vulkáni működések. Én végül is ezen az állásponton vagyok.

Az ütközés olyan rettenetesen nagy energiával történhetett, hogy a kisbolygó még a Föld szilárd kérgét is átszakíthatta! Erre úgy nyílt mód, hogy valószínűleg retrográd pályán (az óramutató járásával megegyező irányban) keringett a Nap körül, és ilyenkor a Föld keringési sebessége, amely közel harminc kilométer másodpercenként, hozzáadódott a kisbolygó keringési sebességéhez, a két sebesség pedig együttesen akár a 70 km/s-ot is meghaladhatta! A becsapódás éjféli időpontjára abból gondoltam, hogy a szibériai mamutok vígan táplálkoztak abban az időben, és hasonlóan tettek az Észak-Amerika nyugati részén élő ősállattársaik is. A mamutok és az említett többi állat főleg nappal táplálkozott, így született ez a becslés a becsapódásra vonatkozóan. Az augusztusi dátum is hasonló módon adódott. Az őslénytankutatók meghatározták azokat a növényeket, melyeket a hirtelen elpusztult állatok éppen fogyasztottak. Ismerve a növények virágzási-termési ciklusait, jó közelítéssel ki lehetett jelölni azt az időpontot, amikor a becsapódás történhetett. Augusztusban egyébként több meteorraj pályáját is keresztezi a Föld, ezek közül a legismertebb a Perseidák. A meteorrajokhoz általában nagyobb égitestek is tartoznak vagy tartoztak, és elképzelhető az, hogy egy ilyen nagyobb, valamelyik meteorrajból kivált égitest okozhatta a pusztítást.

A meteorrajok többnyire úgy keletkeznek, hogy az öreg üstökösök darabjaikra hullanak, és ezen darabok sokáig együtt keringenek a Nap körül, miközben az így keletkező felhő mindinkább elnyúlik. Megfigyelték néhány évvel ezelőtt, hogy a földközelben járt Halley -üstökös is két darabra vált, ez a két darab össze-össze fog ütközni, ezáltal még apróbb darabokra kopik. Valószínűleg a Halley-üstökös néhány keringés múlva csak már mint meteorraj fog visszatérni. Szinte minden üstökösnek ez a sorsa.

Az üstökösök a Naptól körülbelül egy fényévre található üstökösfelhőből, az Oort-féle felhőből származnak. Ebben a felhőben milliárd számra keringhetnek, hogy aztán egymásra ható gravitációs terük, vagy a hivatalosan még fel nem fedezett Nemezis, vörös törpe kísérőcsillagunk gravitációs hatása a Naprendszer belső tere felé lendíti őket. Itt azután különböző elnyúltságú ellipszis pályára állnak, melyeknek egyik gyújtópontjában a Nap áll.

Nagyon érdekes megfigyelést tettek csillagászok jó néhány évvel ezelőtt, miszerint minden nagybolygónak meg van a maga üstököscsaládja. Ez azt jelenti, hogy a Nap körül keringő üstökös az adott nagybolygó naptávolságában fordul újra pályája során a Nap felé. A legnagyobb üstököscsaládja a Jupiternek van, Naprendszerünk legnagyobb bolygójának, de például a Halley üstökös, melyről korábban szó volt, a Neptunusz üstököscsaládjához tartozik. Ilyen üstököscsaláddal - ha jóval szerényebb méretekben, s szerényebb méretűekkel - természetesen a Föld is rendelkezik.

A becsapódó kisbolygó tehát átszakíthatta a szilárd földkérget is, ez pedig azért volt különösen veszélyes, mert a hirtelen feltárult, igen magas hőmérsékletű földköpeny, közvetlenül érintkezhetett a tengervízzel. De magától a becsapódástól is, a katasztrófa helyén, több száz, de az is lehet, hogy több ezer köbkilométernyi tengervíz párolgott el a másodperc parányi töredéke alatt. Ez óriási légnyomáshullámot gerjesztett, a Földet ért óriási ütés miatt pedig a környező törésvonalak mentén szinte azonnal erőteljes vulkanikus tevékenység kezdődött.

A becsapódás térségében egyszerűen megszűnt a légkör. Ennek a jelenségnek a magyarázata a következő. Amikor egy kisbolygó vagy üstökös beleütközik valamely légkörrel rendelkező bolygóba, akkor a robbanáskor keletkező forró gázok gyorsabban terjednek ki, mint a bolygón a szökési sebesség. Ezek a gázok magukkal ragadhatják a környező légkört, és vele együtt akár a bolygóról is megszökhetnek. Két Egyesült Államok-beli csillagásznak e gondolatsor alapján elvégzett számításai azt valószínűsítik, hogy a Marsnak korábban hasonló légköre volt, mint a Földünknek, ám azt, a belécsapódó objektumok miatt miatt - elveszítette. A Mars bolygó sokkal közelebb fekszik a kisbolygó-övezethez, mint a Föld, így rendszeresen csapódhattak felszínébe nagyobb égitestek, ami aztán légkörének szinte teljes elvesztéséhez vezethetett. A Földet ritkábban érik ekkora kozmikus csapások (szerencsére), így van idő a légkör újratermelődésére.

Az átmenetileg megszűnt légkör térségében a Nap gyilkos sugarai szinte akadálytalanul bombázták a Földet. Ez a jelenség vezetett a sugárkárosodott élőlények megjelenéséhez, amire a csontleletek egyébként egyértelműen utalnak. Hasonló, habár jóval kisebb mértékű, sugárkárosodás jelentkezett a Tunguszkai-katasztrófa idején, amit aztán sokan földönkívüli űrhajó atomreaktora felrobbanásának tulajdonítottak.

Az ütközéskor felszabadult energia nem kis részben járult hozzá a jégtakarók rendkívül gyors elolvadásához. Atlantisz megszűntével a Golf-áramlás előtt szabaddá nyílt az út az északi területek felé, persze csak a Dryas periódus után, amikor kialakult az Atlanti-óceán északi térségében a jégsapka. A Szahara éghajlata is ekkor változott meg, és nem a katasztrófát követően azonnal. A geológiát és az élővilágot érintő hatásokról már hosszadalmasan beszélgettünk, tulajdonképpen egyvalami maradt ki, éspedig a Vízözön.

A hirtelen elpárolgó óceánvíz helyére a környékről rögtön új víztömegek érkeztek, melyek szinte azonnal elpárologtak az iszonyatosan magas hőmérséklet miatt. Hatalmas szívóhatás jelentkezett, és tulajdonképpen elkezdtek az ég vizei egy helyre feltornyosulni, már amikor a hőmérsékleti egyensúly végre helyreállt. A víznek elég nagy a tehetetlensége, tehát minden bizonnyal még hosszú-hosszú napokig akkor is Atlantisz helye felé áramlott, amikor a hőkiegyenlítődés már végbement. Mialatt az óceán vize egy helyre hömpölygött, egymás után robbanhattak fel Atlantisz vulkánjai a magmakamráikba beszivárgó víz miatt, míg a fő magmakamra felrobbanása vághatta ki azt a krátert, mely a mai napig megfigyelhető Portugália partjainál. A víz tehát félelmetes magasságokba tornyosult fel, egy hosszú pillanatig - amíg a szívóhatás és a kifelé ható nyomóerő kiegyenlítette egymást - megállt, majd teljes erejéből nekilendült.

A becsapódást rögtön is követhette egy kisebb szökőár, de az csak szelíd cirógatásnak minősülhetett e második mögött. Több kilométer magas vízfal söpörhetett végig bolygónkon! A pusztítás erejére mi sem jellemző jobban, hogy több kilométeres tengerszint feletti magasságban fellelhető barlangok mélyén egy métert is meghaladó vastagságú márgaréteg található, és mind e réteg alatt, mind felette emberi lelet-együttesek. A márgarétegek azonban többnyire semmiféle őslény maradványait nem rejtik, csak egyszerűen ott vannak! Észak-Amerikában is vannak ilyen barlangok, ezek pedig szintén Amerika kétszeri benépesülését igazolják, de maga az a tény is, hogy a hopi indiánok élénken emlékeznek az arizóniai meteorkráter keletkezésére, az ezt kiváltó becsapódás pedig akkor történt, amikor sokak szerint az Amerikai földrészen még emberek sem éltek. Ők már csak tudják.

A becsapódás helye felett állandó páraréteg alakult ki, ez felnyúlt egészen a magaslégkörig - állandó utánpótlása révén, valamint a nagy feláramlási sebesség miatt. A napfény jelentős részét visszaverte, azáltal az éltető meleg nem tudott lehatolni a felszínig, kialakult a már emlegetett jégsapka (a Golf-áramlás melegítő hatásának ellenére is!). Atlantiszból eleinte nem maradt más csak egy fortyogó, mocsaras terület, majd a nagyobb szigetek egymás után merültek el a hullámsírba, manapság pedig a büszke szigetbirodalomból csak néhány kisebb szigetcsoport maradt, mégpedig a következők: az Azori-szigetek, a Zöld-foki szigetek, Madeira, valamint néhány kisebb-nagyobb hegycsúcs. A fő szárazulat maga is hatalmas robbanások közepette az óceánba merült, bár még a mai napig is vannak a felszínhez közelebbi vidékei is, ezekről a területekről majd később esik szó, földjének nagy része felett azonban 3 km mély óceán hullámzik. Hogy ezek a mélyen fekvő területek valaha valóban szárazföldek voltak, illetve sekélytengerek aljzatát képviselték, erre vonatkozóan a szovjet tudósok végeztek méréséket, melyeket részletesen ismertettem, de találtak olyan vulkanikus kőzeteket is, melyek egyértelműen légkör jelenlétében szilárdultak meg.

Van azonban még egy eljárás, mellyel igazolható, hogy az Atlanti-óceánban egy kisebb kontinensnyi szárazföld terült el - persze apróbb méretű kontinensnyi - ez pedig a következő: a kontinensek gyökerekkel rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy belsőbb területeiken a földkéreg jóval vastagabb, mint az óceánpartok felől eső széleiken. Míg a szárazföldi földkéreg nagyjából 30 km vastag, ez a belsőbb területeken meghaladhatja a 60-70 km-t is. Ilyen képződmény - a földrengéshullámok terjedésének mérése szerint - egyértelműen létezik Atlantisz helyén! A kontinensek gyökerei magára a Föld belső magjára is hatást gyakorolnak, és az Atlanti-óceán középső térségében a földmag olyan, mintha felette kontinens terülne el! Ezeket az adatokat viszont már nagyon nehéz lenne véletlenek különös egybeesésével magyarázni.

A pusztítás nagyságára vonatkozóan: az élőlények (nem fajok!) legalább 80 százaléka kipusztult. Ehhez hasonló katasztrófa a dinoszauruszok kipusztulásának idején volt, valamint a perm-triász átmenetben, melynek szintén nem ismerjük a kiváltó okát. Az emberiségre vonatkozóan még szomorúbb a statisztika, a becsapódást megelőző mintegy félmilliárdos létszámuk mindössze néhány milliósra apadt, a túlélők nagy része pedig egymástól elszigetelten, jobbára éhezve-fázva tengette életét. A büszke civilizációk megsemmisültek, ám néhány túlélőjük azért minden bizonnyal megmaradt és próbálta menteni a menthetőt.

Fejlett csillagászati eszközeik révén a kisbolygó közeledését észlelték, hogy a becsapódásra magára gondoltak-e vagy csak egy erős földmegközelítésre, ezt ma még nagyon nehéz lenne eldönteni. Talán csak egy szokatlanul erős dagályra számoltak és ezért figyelmeztették a Föld népeit a közelgő veszélyre? Ki tudja? Azonban már maga a figyelmeztetés ténye azt jelenti, tudták, hogy történni fog valami - ha ennyire rosszra nem is számítottak.

Mindenesetre az tény, hogy egy égitest tömegét nem lehet meghatározni addig, amíg el nem halad egy másik, ismert tömegű égitest mellett. Talán ez a körülmény okozhatta azt, hogy tévedtek, a kisbolygó esetleg még a Hold mellett is elhaladt, és ez a körülmény csak növelhette a hibalehetőséget. A Nap melletti elhaladásnál pedig nem lehetett tudni mennyi a pályaváltozásból magának a Napnak a hatása, mennyi az égitest felszínéből kitörő gázsugaraknak a reaktív erejéből származó pályaváltoztatás, mennyi a tömegcsökkenés, valamint a naplégkör fékező hatása. Az összes paraméter így külön-külön - de együtt meg pláne - szinte lehetetlenné tette a pontos tömegszámításokat.

Az Atlantisziak közül csak kevesen maradhattak meg, annyira kevesen, hogy itt a Földön már nem tudtak ismét egy virágzó civilizációt megteremteni. Persze nem lehet kizárni azt, hogy ezt más égitesten megtették, például a már említett Nemezis valamelyik bolygóján. Bázisaik korábban behálózhatták - és esetleg ma is behálózhatják - akár az egész Naprendszert is, és a Földre is visszalátogathattak-visszalátogathatnak. Bizonyára köztük is vannak kisebb termetűek - nem mindannyian óriások - akkor pedig akár közöttünk is élhetnek, teljesen észrevétlenül. Különböző titkos társaságok tagjai között is előfordulhatnak. Vannak ilyenek jócskán, és szinte minden nép írásos hagyományában szó is esik ilyen csoportokról, kasztokról.

A veszély azonban, hogy egy újabb kisbolygó-becsapódás várható, napjainkban is fennáll. Legalább 150 kisbolygó kering olyan pályán, mely erősen megközelíti, alkalmasint keresztezi a Földét. Mostanában már a hírek is beszámolnak ilyen találkozásokról. Néhány évvel ezelőtt az USA felett egy 1,5 km átmérőjű kisbolygó szinte súrolta égitestünket, mindössze 35-40 km közötti magasságban húzott el a felszín fölött, igen nagy sebességgel. Az amerikaiakban nem is tudatosult a veszély, aznap is nyugodtan bementek a tőzsdére, még az árfolyamok sem nagyon változtak. 1992 március 13-án egy kisbolygó súrolópályán érintette a Földet, mintegy 1000 km-es magasságban száguldott el Hazánk, valamint Törökország felett. Ez utóbbiban komoly földrengéseket váltott ki, 800 ember halt meg. 2000-ig még legalább négy ilyen találkozásra számíthatunk. Szomorú látni azt, hogy azok az országok, melyek végül is tehetnének valamit, mégsem tesznek...

Még elgondolni is szőrnyű, mi lett volna ha... Ha egy tized fokkal arrébb száguld el az említett két kisbolygó..., ha a Tunguszka folyó vidékén történt eset lakott területeket érint..., ha a szihot-alini meteoreső Európa felett következik be... Mindnyájunkon áll, egyenként is, hogy úgy 13000 év múlva ne azon filozofálgasson a Földön valahol egy valamilyen intelligens lény, amikor fejlődése során eljut égi kísérőnk, a Hold felszínére, hogy vajon miféle alakzat lehet az az ovális forma - vékony barázdákkal keresztbe - a Hold porában, és vajon mit jelenthetnek a közelében lévő fémtáblán azok a különös jelek...?

(A további részletek, valamint a tárgyi és a kulturális bizonyítás a könyvben található.)