A történelem előtti időkben több kontinens is létezett a ma ismerteken kívül, a Földet időnként megrázó kataklizmák bizony többször átrajzolták a bolygó felszínét. A köztudatban él is néhány ilyen ősi földrész neve, vegyük hát sorba őket. A legrégebbi, amit ismerünk ezek közül, Lemúria volt.

Elhelyezkedése a mai Csendes-óceánra és Indiai-óceánra tehető, tehát egy hatalmas földrészt képzeljünk el. Nem tudni pontosan mikor kezdett el süllyedni, de i.e. 30.000 körül már biztosan víz alatt volt.

Ebből a földrészből azonban megmaradt egy jókora szárazulat, melyet ekkortól már Múnak neveztek. Bár jóval kisebb volt Lemúriánál, ám még ez is magában foglalta Ausztráliát és az egész környező szigetvilágot. Mú süllyedése valószínűleg i.e. 22.000 körül kezdődhetett el. Még mielőtt eltűnt volna a habok alatt már létezett a Föld ellenkező féltekén egy másik – talán a legismertebb – ősi földrész, Atlantisz.

Ez tehát valahol az Atlanti óceán közepe táján terült el, feltehetően a mai Bermuda-háromszög volt a nyugati széle és kb. Kr.e. 11.540 körül kezdett el süllyedni, bár a folyamat sok éven keresztül zajlott.

A magyarság szempontjából a legfontosabb földrész azonban Ataisz. Nevét a Tórem mitológiából ismert Atya-Istenről, Ata-Isisről kapta. Szintén a Csendes-óceánon volt található, a jelenlegi Hawaii-szigetek képezték az észak-, északkeleti csücskét. Mivel történelmünkben kiemelt jelentőséggel bírt, így ezzel a hellyel ismerkedünk meg kicsit közelebbről.

Az utolsó jégkorszakot megelőzően őseink a Meleg Vizek Birodalmában, azaz a mai Kárpát-medencében éltek. Ezért van az, hogy a szavárd-magyarok 2004-ben már a 21.504. év számításánál tartanak! A hirtelen beköszöntő hideg elől azonban el kellett menekülniük. Azon fejlettebb népek, akik jól értettek a hajóépítéshez – a kataklizmák következtében a Csendes-óceánból újonnan kibukkanó földrészre, Mú egykori maradvány szárazulatára - Ataiszra menekültek, csakúgy, mint néhány más nép a Pamírból, Kaukázusból, stb. Különböző törzsek éltek tehát itt, mégpedig a Fekete- és Fehér-hunok, az agabák, az úzok (a majdani pal-úzok, azaz palócok, illetve gara-úzok, azaz grúzok ősei), az indijók, a maják, a sakák (a majdani szkíták ősei), a környező szigeteken pedig az as nép (a majdani aztékok ősei). Ezen tözseknek aztán számos nemzetségük alakult ki az idők során. Már Ataiszon is éltek magyarok, ám e név mögött nem egy bizonyos törzset kell érteni, sokkal inkább egy gyűjtőfogalomról, s egyfajta szellemi minőségről van szó, melyről ezt rótták le őseink:

„A Magyarok, az egyistenhívőknek nevezett jó emberek, akikhez más törzsek gyermekei is csatlakoztak. Így az Anyahita kegyhely és Joli-Tórem dombjai között megtelepedett egyistenhívőket magyaroknak nevezték. Ezen egyistenhívők követői nem képeztek külön törzset, hanem a jó embereknek a vallási közösségébe tartoztak. Ezen közösségnek tagjai soha nem háborúskodtak, hanem az Anyahita által lerótt egy igaz Isten hitében nevelték fel gyermekeiket.” (1. B. Arvisura, Kr.e. 4000-4040.)

Itt sohasem volt tél, így a klíma ideális feltételeket biztosított a mezőgazdaság számára, az emberek rendkívüli jólétben éltek, hiszen a domboldalakon teraszos földművelés, míg a síkságokon csatornázott öntözéses gazdálkodás folyt, s így minden szükséges élelmet meg tudtak termelni. A hegyoldalak erdőségeiben fakitermelés folyt, innen a rönköket a folyón úsztatták le a Hun-tóhoz, ahol a kézművesek megmunkálták azokat. Földalatti alagút-rendszereket építettek ki, melyek szinte az egész földrész területét – különösen a hegyeket összekötve - behálózták, s ezekben földalatti raktárakat is létesítettek.

A hegyekre különböző szent kegyhelyeket építettek és itt voltak az egyes törzsek vezéri székhelyei is. A földrészt a Kékleny-hegység a Gara-zúgóval szinte kettéosztotta, mint ahogyan mai hazánkat a Duna. A folyó jobb oldali részén éltek az agabák és úzok, akik fővárosukat Kosztrómát a Hangun torkolata mellett építették fel. Ezzel átellenben terült el Dorozsma, amely a fekete és fehér hunok fővárosa volt. Fentebb, az Indus folyó feletti részen éltek a maják, indijók, valamint a Kékleny hegység feletti területen a sakák. Bár a különböző földfelszín miatt különböző kultúrák alakultak ki, ám valamennyi igen fejlett volt. Míg az agabák főként kereskedelemmel foglalkoztak, addig a hunok inkább a kézművességben, szerszámkészítésben és állattenyésztésben voltak járatosak. Ildu városában – ami egyfajta közös törzsi szálláshely volt - tartották az ötévenkénti ifjúsági vetélkedőket, ahol a győztes fiú vagy lány kiválaszthatta jövendőbelijét.

A legokosabb ifjakat az un. Tudományok várába küldték tanulni. Hitközpontjuk a Bálvány hegyen, míg tudományos központjuk az Anyahita hegyén alakult ki. A Bálványon foglalkoztak a az égbolt megfigyelésével is, hiszen a csillagok járásából némileg előre tudták jelezni a várható időjárást is. Mivel nem ismerték az évszakok váltakozását, az időt holdévekben, azaz holdtöltétől holdtöltéig számították. A Napot tekintették a legfőbb istenségnek.

A különböző törzsek időről-időre agyagtáblákra rótták a legfontosabb eseményeket, s a törzsi szellemi központokban rendszeresen összegyűjtötték azokat. Ataiszon tehát rendkívül fejlett, rendezett közösségi és társadalmi életformát alakítottak ki.

Az ősi társadalmak közül ez volt az egyetlen közösség, ahol a legfontosabb törvényeket a hun fővárosban, Dorozsmában az Öregek Tanácsa, a 24 hun törzs Vezéri Tanácsa, valamint a Fejedelmek és Királyok Tanácsa javaslatára alkotmányos pontokba foglaltak.

Kr.e. 6000-ben jött létre az igen életképesen működő KÁLL Alkotmányos Intézmény, bár ekkor még csak három pontban határozták meg az alkotmányt:

1.      A KÁLL köteles mindenki panaszát meghallgatni és uralkodni.

2.      Földmunkát végzőket cselekedetükben békén kell hagyni.

3.      Várakban dolgozó tárkányok, böszörmények békében éljenek.

A közösen választott NAGY KÁLL a három pont alapján uralkodott. Helyettese a KIS KÁLL volt, aki mindenek felett álló személy volt.

Mindannyian értettek a kézművességhez, hajóépítéshez. 24 lapátos vitorlásaikkal többször neki is vágtak az óceánnak, hiszen a fokozatos felmelegedés következtében újabb és újabb földdarabok váltak lakhatóvá, amit a népesség növekedése miatt, illetve a nem várt estleges járványok, földrengések miatt célszerű volt folyamatosan feltérképezni és nyilvántartani.

Később ezeket a helyeket be is népesítették. Állatokat, növényeket vittek magukkal Ataiszból, s persze az otthoni kultúrát és hitvilágot is. Gyarmatbirodalmakat alapítottak a mai Egyiptom területén (Hikszosz-óm), továbbfejlesztve az őshaza kultúráját. Isteni származású uralkodóikat kúp alakú hegyek alá temették. A Mezopotámiában (Anina-óm) megtelepedettek magukat Úr népének, a rokon törzsek némelyike pedig sumírnak nevezte. De alapítottak településeket Dél-Ázsiában (Parszi-óm), sőt még a mai Mexikó (Indijó-óm), illetve Peru (Kuszkó-óm) területén is. Ataiszon közben a felmelegedés miatt egyre nagyobb lett az aszály, így egyre több ember vándorolt el valamely újonnan alapított városba.

Kr. e. 5070 körül a Föld óriási méretű kataklizma előtt állt. Egyre több földrengés rázta meg Ataiszt is, gyakorivá váltak a vulkáni tevékenységek. A sámánok elmondták, hogy kapcsolatban léptek a Jó és Rossz Szellemekkel, akiktől megtudták, hogy Ataisz hamarosan el fog süllyedni. Az öregek tanácsa ekkor úgy döntött, hogy az eddigieknél is nagyobb hajókat építenek, s valamennyien tengerre szállnak.

Az utolsó hajók elindulását követően jött a szörnyű földrengés, tűzokádat, az özönvíz. Ezek hatására e csodálatos földrész süllyedni kezdett, s ez a folyamat kb. Kr. e. 5070-5000-ig, mintegy 70 éven át tartott. Sokan elpusztultak, de akik meg tudtak menekülni, fogadalmat tettek, hogy örökké keresni fogják az ataiszi népek megmaradt ivadékait.