“Az csak legenda! Sosem volt! Nem létezett! - kiáltja rá a félárbocon lengő, szűk fantáziájú tudálékosság. Mint korábban Trójára. Vagy mint még előtte Babilonra és Ninivére.

Kifelé fontoskodunk, befelé kételkedünk. Nem Atlantiszban. Magában a kételkedésben.

Platón két művében is foglalkozott vele. Az egyik éppenséggel az utolsó, halála miatt félbemaradt munkája. Vajon Platón, akiről egyesek nem átallották azt mondani, hogy a filozófiatörténet jelentős része nem egyéb, mint széljegyzet az ő életművéhez, csak mesélni akart volna ahogy a szkeptikusok állítják?

Csak kiagyalt volna egy képzelt történetet, vénasszonyoknak való mítoszt, ahogy a görögök az ilyesmit nevezték, pusztán filozófiai elgondolásának alátámasztására?

Platón művelt ilyet, nem is egyszer. De nem Atlantisz esetében!

A Szólónra való hivatkozás ugyanis kizárja ezt. A görögök túlságosan könnyen vádolták egymást hazudozással, és Platónnak túlságosan sok irigye és ellensége volt ahhoz, hogy egy közismert személlyel kapcsolatban valótlanságot állítson. Csakis azért beszélhetett Atlantisz kapcsán Szólónról, mert Szólón Atlantiszhoz fűződő kapcsolata, hogy a híres költő és törvényhozó eposzt akart írni Atlantiszról, akkoriban közismert ténynek számítottak.

Platón “meséjét” nem lehet olyan sommásan elintézni, ahogy szkeptikusék gondolják.

Hogy összezagyválta volna a számokat, és kilencszáz helyett kilencezret írt? Miért van az, hogy Platónt, akit minden más ügyben abszolút szavahihetőnek tekintenek, Atlantisz kapcsán ehhez hasonló gyerekes ostobasággal vádolják?

Hogy “Héraklész oszlopai” ügyében keverte volna össze a szezont a fazonnal? Éppen az Akadémia alapítója, aki a maga korában igen művelt, ráadásul világlátott embernek számított, ne használt volna pontosan egy akkor már közismert földrajzi fogalmat? 

Az Atlantiszt Szantorin (Théra) szigetére lokalizáló elmélet, szellemes ugyan, de látszik rajta a legendát a történettudomány prekoncepciózus dogmáival összeegyeztetni akaró fáradságos igyekezet. De a legnagyobb baja: nem igaz.

Azért nem, mert a görögök magától értetődően megkülönböztették egymástól Atlantisz és Théra katasztrófáját, két külön eseménynek tekintették, amelyeknek egymáshoz semmi közük; ami világosan kiderül Sztrabón művéből, aki külön beszél Atlantiszról, illetve Théráról - utóbbi esetben azokat is megnevezvén, akik először siettek a théraiak segítségére.

Különös dolog a kollektív tudat. Vagy a kollektív tudattalan. Élőszóban gyakran igazat adunk a szkeptikusoknak, mert divat, mert ők “komoly emberek”, belül viszont tökéletesen érezzük, hogy adott kérdésben nincs igazuk.

Például Atlantisz esetében.

“Fecseg a felszín, hallgat a mély”

————————————————————–

Atlantisz

Létét tekintély, hivatal tagadja,
Kufár tudomány naponta eladja,
Rossz politika könnyen veszni hagyja,
A művészeti vásár megtagadja,
Pedig magát nem adja;
Mert érzelmeink mélyén ég a léte:
Fájó emléke lelkünkben sajog.
Hiába volt
Földrengés,
Tengerár -
Atlantisz volt, és újabb létre vár.

Elnyelte egykor a mélységnek árja,
S az idők mélye fogságába zárva
Ahol a múlt a jövőnek mesél,
Valahol most is él.

Megfürödve az idő tengerében,
Mint szép szerelmes menyasszonyok régen,
Atlantisz asszony vőlegényre vár.

Évezredek fogából álló rosta
A múlt bűneitől tisztára mosta.
Titkunk fényes lakába költözött.
Legendák ködleplébe öltözött,
Mely szép testét alig fedi;
És néha látni engedi
Lenyűgözően szép idomait.

Meglátjuk őt, ha álmodni merünk,
Ha tagadásától nem rettegünk.
Álmodni félő lusta szkeptikus,
Fantáziátlan teoretikus
El nem temetheti,
De meg sem lelheti.

Érezzük nyár hevét,
Szenvedjük tél jegét,
Féljük a megváltatlan lét természetét,
És mint hajótörött a jegygyűrűjét,
Őrizzük tiszta emlékezetét.

Minden őrző részeg álomba révedt,
A világ tilosba tévedt,
Kufárszelleművé lett,
S mint, akit mindezt sért,
Folyamodik újabb vízözönért
Pénzparipáján
A bennünk élő sátán.

Jöjj elő, Atlantisz,
Mutass csodát!
Hogy lássuk a fát,
De érezzük az erdőt,
Hogy visszaszerezhessük
A jövőt.

Csak akkor lehetsz nagy,
Ha nem vagy puszta agy.
Az érzelem nem megvetendő szolga,
Mert a lét nem csak az értelem dolga.

Az érzelem a szellem táltosa;
Elvihet oda,
Ahol szférák örök zenéje zeng
S a felhőfátyol mögül feldereng
A fényes háztetőknek városa.