Atlantisz. A szó - kimondva - mindenkiben valamiféle érzést kelt. Nem tudunk halla­tán közömbösek maradni. Vannak akik csodálattal és sajnálattal adóznak e letünt, fan­tasztikusan hatalmas és gazdag birodalomnak, míg mások a puszta létezését is tagad­ják.

A viták olykor rendkívül hevesek és indulatosak. Vajon miért van szükség arra, hogy valakik ennyire elszántan tagadjanak valamit, ami szerintük nem is létezett, és - a másik oldalt nézve -, mért szükséges körömszakadtáig védeni olyan igazságot, melynek nyil­vánvalósága Napnál fényesebb. Sajnos ez a jelenség más tudományos területeken is jelentkezik, az érvek helyét gyakran veszi óta puszta tagadás, majd késöbb a szemé­lyeskedés.

Atlantiszról legalább tízezer könyv íródott, pro és kontra, valamint megszámlálha­tat­lanul sok tudományos vagy kevésbé tudományos tanulmány. Ezen mü­vek nagy része az utóbbi ötven év alatt készült. Mégsem látszik egyértelmüen az, hogy a kérdésben olyan válasz született volna, mely a hívök és tagadók álláspontját közelítené.

Szeretném, ha jelen könyvem nemcsak egy lenne ebben a hatalmas sorozatban, hanem az, amely komplexebb kutatások elindítására sarkallhat, s amik aztán végre min­denki számára megnyugtató feleletet adhatnak. Az általam elérhetö dokumentumok meggyöztek Atlantisz létezéséröl, és szeretném, ha a könyv elolvasása után Önök is erre az álláspontra helyezkednének, hogy aztán együtt adózhassunk e nagyszerü biroda­lom emlékének - s együtt tanulhatnánk a hibáiból, melyek  közvetve a pusztulását ered­ményezték. Egy fejlett civilizációnak valamilyen formában túl kellett élnie a katasztrófát, ha mégoly retteneteset is. Talán egy egész népcsoport is képes volt erre, olyan népcso­port mely ma is létezik, csak esetleg sejtelme sincs valódi eredetéröl.

Így (is) történhetett

 A Nap családja gyarapodott. A távoli világürböl elöbukkanó vörös törpecsillag állt körülötte hosszan elnyúló ellipszispályára a maga öt bolygójával, mintegy 26 millió éves keringési periódussal. Ez az égitest késöbb - nagyon találóan - a Nemezis nevet kapta. Égi mozgása során metszette az Oort-féle felhöt, gravitációs terével pedig megbolygatta az abban keringö üstökösöket és kisebb meteorokat, tömegesen zúdítva öket a Nap­rendszer belsö térségei felé, kozmikus katasztrófák sorozatát váltva ki a múltban. Egy tekintélyes üstökössé dagadt hajdan volt kozmikus parány is erre a sorsra jutott - néhány kisebb társával együtt mind sebesebben haladt a Nap irányába.

 A Naprendszer fejlödése során az égitestekké össze nem állt, vagy ezek elporla­dásából keletkezett anyag a Nap körül három nagy övezetbe, gyürübe összpontosult. A legkülsö mintegy 100 milliárd kilométeres távolságban fonta körül a sárga törpecsillagot. Porszemekre fagyott gáz, valamint különbözö molekulák alkották, melyek szikrázva hir­dették a Nap tüzének erösödését. Mint fénylö glória tündökölt e parányi részecskék ös­szessége - szüntelenül lüktetve és  sziporkázva.

 Ahogy egyre jobban közeledett a belsö térségek felé, egyik üstökösszerü  bolygó pályáját a másik után metszette. Ezek az égitestek a tulajdonságaik és a viselkedésük alapján kapták ezt a megjelölést: mozgásuk a földpálya síkjával nagy szöget zárt be, napközel- és naptávol pontjuk között hatalmas különbség volt. Légkörük is ennek megfe­lelöen hol szinte teljesen kifagyott, míg máskor hosszú uszályként nyúlt el a planéta Nappal átellenes oldalán.

10 milliárd kilométerre a Naptól, még a Plútó és a Neptun pályájának elérése elött újabb gyürü következett, ez azonban már korántsem volt olyan szabályos mint az elözö, ugyanis a gázóriások zavartkeltö hatása miatt folyamatossága felszakadozott, s ráadá­sul a bolygórendszer síkjából kiemelkedöen foszlányok is töredeztek le róla. Itt már na­gyobb darabok is fellelhetök voltak, egészen a néhány méteres nagyságig.

 A Jupiter térségében, a gázóriás hatalmas gravitációs terében, megváltozott moz­gásának irányítottsága: ekkor vált végérvényesen a belsö térségek foglyává. Ezzel szinte egy idöben felszíne bizseregni kezdett, gázok szublimáltak el róla. Ez a tevékeny­ség erösödött, késöbb már szabályos kitörésekre is sor került. A kitörések heves rob­banásokig fokozódtak. Légköre született. A napszél sugárnyomása a felszabaduló anyagot csóvába rendezte, mely a négy belsö bolygó pályáján átnyúlva az égbolt legpa­zarabb látványosságát hozta létre.

Ez a jelenség több százszor megismétlödött, a napközelségtöl függöen hol heve­sebben, hol lanyhábban. Az újra és újra lejátszódó légkörfejlödés miatt az üstökös anyaga rendre fogyatkozott, miközben egymás után vesztette el azokat a porhéjakat, amelyek még az Oort-féle felhöben rakódtak rá. Kisebb darabok is, leváltak róla, ezek egy darabig hozzá közel haladtak, majd elenyésztek. Felszíne csontkeményre égett az idök folyamán, most már csak mint egy amorf, fekete, hatalmas sziklatömb rótta a kö­reit.

A Jupiter-holdak  szerencsétlen együttállása miatt egy ízben kis mértékben módo­sult pályája. Ez az apró változás elegendö volt ahhoz, hogy sokkal közelebb haladjon el a Nap izzó felszíne fölött, mint eddig bármikor története folyamán. A távolság egészen mi­nimálisra zsugorodott az életadó csillag és az egykor káprázatos fényü üstökös torz ma­radványa között. Testét protubelancia nyaldosta, és fürge gömbvillámok lengték körül. A hatalmas tömeg vonzása tovább irányváltoztatásra kényszerítette, ami miatt egyenesen a Föld felé lendült. A Hold mellett elhaladva bár csak néhány tizedfokkal tért ki oldalra, ez a kényszerü változás éppen elegendö volt ahhoz, hogy sorsa végérvényesen betelje­sedjen, utazása véget ért, eltéríthetetlenül száguldott a Föld felé.

Alant egy fejlett civilizáció sorsa is végérvényesen megpecsételödött.

Az Atlanti-óceán vulkanikus szigetbirodalmának tudósai észlelték közeledését. Ren­geteg számítást végeztek a kozmikus találkozás kimenetelére vonatkozóan, és ezekböl a kutatásokból az derült ki, hogy a közelgö égitest igen erösen megközelíti bár a Föld felszínét, de komolyabb veszélyt nem jelent majd, aztán tovaszáguld az ürben. Az is kiderült, ha csak  egy százaléknyival vétik is el a közelgö üstökösmagra vonatkozó tö­megszámítást, az összeütközés már elkerülhetetlen. Erre vonatkozóan is végeztek kal­kulációkat, s az esetleges becsapódási helyként egy csendes-óceáni pont jelentkezett. Az égitest átlagos átméröjét 12 km-re becsülték.     

Teljes precizitással nekiláttak az esetlegesen bekövetkezö katasztrófa elhárításá­nak. Küldötteik felkeresték a legveszélyeztettebbnek vélt  tájakon élö népeket, és fi­gyelmeztették öket a közelgö rettenetre: húzódjanak a hegyekbe, vigyék magukkal álla­taikat, és terményeiket úgyszintén, hogy újrakezdhessék az életet, mert a várhatóan 1000 m magas árhullám ereje böven elegendö arra, hogy mindent megsemmisítsen, amit csak emberkéz alkotott.

Ez a tevékenységük kizárólag szük körökre korlátozódhatott, ugyanis a Földön ekkor már voltak olyan sürün lakott területek is, ahonnan a tömeges kitelepítést egysze­rüen képtelenség lett volna megoldani. Ezeknek a próbálkozásoknak egy sor más jel­legü akadály is útját állta. Az evezö nélküli hajókon, a szárnyak nélküli repülöeszközökön érkezö atlantisziak hatalmas termete gyakran váltott ki nagy riadalmat, a lakosság pedig hanyatt-homlok elmenekült, lehetetlenné téve bárminemü kommunikációt. Az eldugott, távoli szigeteken élöknek, jobb híján, a bárkaépítést tanácsolták.

Akiket végül sikerült meggyözni az elvándorlás szükségességéröl, azok is csak hosszas rábeszélés eredményeként voltak hajlandók rá. Jégkorszak dúlt a Földön. Nagy nehézséget okozott olyan vidékek felkutatása, s föleg idöbeni elérése, melyek a túl­élésre lehetöleg maximális biztosítékot nyújtanak. A jégsapkák és a gleccserek hatal­mas területeket foglaltak el, a sivatagok is jócskán  elterpeszkedtek.

A becsapódás utóhatásaira is gondolni kellett. Bár egy ilyen jellegü pusztításra csak becslésekkel rendelkeztek. A fö cél a közvetlen hatások: a szököár, a nyomás- és höhullám borzasztó erejének minél kisebb veszteségek árán történö átvészelése lehetett mindössze. A rendelkezésre álló, korlátozott számú technikai berendezést figyelembe véve, ez sem volt jelentéktelen dolog.

Atlantisz népessége ekkor több millióra rúgott. A fejlödéssel párhuzamosan a fejlö­désbe vetett hit is nött. Magasszintü müszaki technikájuk eredményeit tükrözték a fény­évekre elöretolt tudományos bázisaik. Minél több akadályt sikerült legyözniük,annál in­kább beléjük vésödött saját sérthetetlenségükbe vetett vak hitük.

Az összes égi vándort lajstromba vették és rendszeresen követték pályájának néhány szakaszán, mely nem távolodott messzebb a Neptunusznál. Valamivel azonban ök sem bírtak megbirkózni: a véletlennel. Egy égitest mozgását meghatározni a Nap sürü légkörén való keresztülhaladás után még nekik is - nagy pontossággal - lehetetlen feladatnak bizonyult. A sötét, alaktalan valamivé degradálódott egykor káprázatos fényü üstökösmag úticélját képtelenek voltak megváltoztatni.

A saját biztonságukra is gondolniuk kellett. A Föld körül keringö ürállomások föként tudományos munkát végeztek, ilyen célból készültek, és minimális létszámú személyzet dolgozott rajtuk, kevés bövítési lehetöséggel. Bár a marsi telepek sokkal nagyobbak voltak, elsösorban kutatóbázisként müködtek és azt igyekeztek felderíteni, hogy milyen módon lehetne a Mars körül állandó légkört létrehozni, az örökké fagyott talajon létez­hetne-e, s ha igen, milyen jellegü, magasabbrendü növényi élet.

A terjeszkedés a túlélés reményében történt: minél messzebb helyezkednek el egy adott civilizáció telepei a térben, annál jobbak az esélyeik egy váratlan katasztrófa bekö­vetkeztekor a fennmaradásra. Ebben a szellemben vetették meg lábukat a Nemezis második bolygóján, a Vörös Virágokon is. A bolygó a nevét a planétát uraló vöröses deren­gésröl kapta, amit az ott lakók hamar megszoktak, szemük könnyen alkalmazkodott hozzá. Segítséget ök sem nyújthattak, hiszen rádiójelzéseiknek másfél évig kellett  volna utazniuk, az üstökösmaggal való találkozásig pedig már csak rövid idö volt hátra.

Atlantisz szigetein a föbb városok köré hatalmas falakat emeltek. A talajba óvóhe­lyek szövevényes hálózatát építették ki, ezeket megpróbálták úgy-ahogy kényelmesen berendezni. Az évezredek alatt összegyüjtött tudást védett helyre kellett szállítani, erre a célra a legalkalmasabbaknak az ürállomások ígérkeztek. A müalkotásaik azon részéröl is gondoskodniuk kellett, melyek egyáltalán mozdíthatók voltak, ezeket szintén föld alatti folyosókban helyezték el. A sziget lakóinak csak töredékét tudták biztonságos helyekre szállítani, repülöeszközeik és hajóik föként a tudományos kutatásokat szolgálták, nem pedig a közlekedést. Az üstökösmag eltérítésének vagy megsemmisítésének még a gondolatát is el kellett vetniük, hiszen ehhez alkalmas kozmikus rendszert nem építettek ki, most, idöhiányban nem is lettek volna rá képesek.

A végzetes nap egyre baljósabban közeledett. A csillagászok a Földön is, de az égen is, szüntelenül a közeledö testet követték müszereikkel. Az ürállomásaikat maga­sabb pályára vezérelték, bár sokkal nagyobb biztonságot ez sem nyújtott számukra, mégis megkíséreltek minden elérhetöt a károk mértékének a csökkentésére. A kozmi­kus "randevú" lezajlását csak az üstökösmag Hold melletti elhaladását követöen tudták pontosan meghatározni, addig csak becslésekre szorítkozhattak, még akkor is, ha ezek értéke mind jobban megközelítette a valós adatokat.

A bizonyosság megszerzése után a cselekvésre már csak mindössze 12 óra maradt.

Lázas igyekezettel próbáltak mind védettebb helyeket felkutatni, s eközben sajnos az is gyakran megtörtént, hogy egyes rakományokat ide-oda szállítottak, feleslegesen pazarolva az egyre drágább idöt, hiábavalóan lefoglalva az amúgy is szerény jármükész­letet. Ezek az apró, pici zavarok, idegeskedésekhez vezettek, az idegeskedések nyo­mán pedig egyre inkább kezdte felütni a fejét a félelem. A figyelem is ki-kihagyott, ez pedig további összeütközések forrásává vált az egyébként nyugodt és magabiztos  atlantisziak között. A riadalmat a tehetetlenség mindinkább fokozódó terhe is nyomasz­tóbbá tette. A tökéletességet megközelítö társadalmi-gazdasági rendszer összhangjá­ban gondok mutatkoztak. Beláthatóvá vált, hogy a felépített falak csak vajmi kevés me­nedéket nyújthatnak az ár ellen, inkább szimbólumok, mint komolyan számításba jöhetö védelmi eszközök. A sziget mélyébe lenyúló óvóhelyek pillanatok alatt egérfogókká vál­hatnak, ha az óceán felöl érkezö törmelék túlságosan vastagon borítaná be a kijárato­kat. Bár a földalatti folyosókból nyíló raktárakban szinte kimeríthetetlen eröforrásokkal rendelkezö hatalmas erögépeket is elhelyeztek, de mi történik, ha az esetleges összeüt­közés nyomán mindek bizonnyal bekövetkezö földrengések miatt ezek is megsérülnek?

A kételyek ellenére a lakosság túlnyomó része a föbb szigeteken maradt, és nem is igen akart elvándorolni, bízva saját maguk, a gépeik erejében, s nem utolsó sorban a szerencséjükben.

Néhányan, dacolva a józan ésszel, tengerre szálltak, tengeralattjáróval, kisebb-na­gyobb hajóval, attól függöen, hogy ki mivel rendelkezett, vagy éppenséggel mit sikerült megkaparintania. Megpróbáltak partot érni valahol Európában, Afrikában vagy Ameriká­ban, annak tudatában, hogy a hátralévö idö alatt biztos helyre nemigen tudnak elver­gödni. Ezekért a jármüvekért szabályos közelharc folyt. Elegendö élelmiszert sem sike­rült a fedélzetekre juttatni, révén már korábban elhelyeztek szinte mindet az óvóhelyek raktáraiban.

A megváltozhatatlan elleni dühödt érzés általánossá vált. Az ürállomásokon élö ku­tatóknak végig kellett nézniük ezeket a drámai napokat. Szinte mindannyiuknak volt odalent hozzátartozója, barátja, kedvese.

A végsö felismerés híre valóságos bombaként robbant. Az üstökösmagra vonat­kozó becslések tévesnek bizonyultak, sebessége a várt értéknél jobban megnövekedett, aminek mértékéböl azonnal kiderült, hogy az összeütközés menthetetlenül be fog követ­kezni, a csapás pedig magát Atlantiszt sújtja.

Ezt már néhányan korábban megérezték.

A még le nem szerelt földi távcsövek egészen apró részleteket mutattak ki a köze­ledö test felszínén. Emellett pontosan behatárolták alakját, meghatározták tömegét, összetételét, átméröjét. Ezek a mérések azonban a jelen helyzetben teljesen érdektele­nek voltak.

A hosszú bizonytalanság után a vég bizonyossága különösképpen hatott. A koráb­ban elszabadult pokol lassan lecsendesedett. A kikötökben az egymást marcangoló, egy-egy hajóért élethalál harcot vívó emberek barátokká váltak. A jajveszékelést kísér­teties csend követte. A sziget legmonumentálisabb vulkánjának baljóssága fenséges­séggé emelkedett. Egy páran még most is a menekülésre gondoltak, úszva próbálták elérni a legközelebbi kontinenst. Esélyük egyenlö volt a nullával.

Alkonyodott. A föváros lakosságának túlnyomó része a központi téren gyült össze. Az ismerösök, együvé tartozók, csoportokat alkottak, tüzeket gyújtottak, hogy utolsó vacsorájukat így - ösi módon, a lángot körülülve - fogyasszák el.

Lassan leszállt az est. Itt-ott énekszó kezdett felhangzani, majd az egész nép egyetlen hatalmas kórussá vált. A dal róluk, tetteikröl, eredményeikröl, történelmükröl szólt.

A tragédia utolsó felvonása nem sokkal éjfél elött játszódott le. A Hold, a Nap és a Föld között helyezkedett el. Gravitációs terükben már eltért - ha töredék foknyival is - a retrográd keringésü üstökösmag a számított pályától. Ragyogó csillagos éjszaka volt. Az égbolt sziporkázó gyémántkristályai hunyorogva szórták tétova sugaraikat a lentiekre. A légkör magasabb rétegeiben a világür távoli részéböl érkezö vándorok fejez­ték be életüket egy-egy rövid felvillanás kíséretében. A nagyobbak által keltett derengö fénycsík másodpercekig kivehetö volt. A Perseidák-meteorraj tagjai fogyatkoztak meg kiválásukkal.

Augusztus idusának utolsó percei következtek. Atlantisz szigetére majdnem teljes sötétség borult. Eloltották a tüzeket és lehúzódtak a mélyben kiépített óvóhelyekre. Tö­kéletes csend honolt. Még az egyébként zajos tücskök sem ciripeltek, a tavak környéke is néma volt, a békák beszüntették harsogó lármával megtartott esti koncertjüket. A mezö felett sem rikoltoztak az éjszaka érkeztével aktívvá váló madarak. Mintha vala­mennyien megéreztek volna valamit a közeledö veszélyböl.

Az emberek közül senki sem tudta nyugovóra hajtani a fejét.

A nyugati égen mintha megmoccant volna valami. Lent mindenki éber volt, a szíve mélyén még halványan pislákolt a reménység utolsó szikrája. Bátorságtól, vakmeröség­töl, kíváncsiságtól, vagy ki tudja milyen okból vezéreltetve néhányan a hatalmas fákkal és monumentális müalkotásokkal övezett fötéren gyültek össze, és várták ennek a na­gyon valóságos rémálomnak a végét. Többen sejtették, mintsem látták azt a mocca­nást, abból, hogy az említett irányban egyik-másik csillag fénye el-eltünt egy szemvilla­násnyi idöre. Egyikük suttogva megszólalt, de ebben kézzelfogható hallgatásban menny­dörgésszerüen hatottak szavai:

- Beteljesedett...

A test haladási irányába esö égi lámpások mind határozottabban és hosszantartób­ban tüntek el. A közelgö súlyos test tömege mintegy rájuk nehezedett. A légkör óceán­jának határára érve egy pillanatra felvillant, majd tétován kihunyt a fénye, hogy aztán a másodperc töredéke alatt szemet kápráztató, izzó-vakító lángtengernek adja át a helyét. A tüzgolyó a nappalinál erösebb fényességet árasztott. Még egyszer, utoljára, egymásra tekintettek. Némelyeknek könny csillogott a szemében. Az izzón fortyogó üstökösmagról apró darabok váltak le, és más-más irányokba repülve képezték részét eme halálos lát­ványosságnak. Az üstökösmag pályája mentén, az égbolton keresztülhúzódva, mint bí­borvörös palást, ragyogott az atmoszféra.

Az ütközésbe az egész Föld beleremegett. A becsapódás a fösziget északi, legvul­kánikusabb területét érte. Ereje egy szemvillanás alatt forráspontja fölé hevítette a talajt, mely az ütödéstöl több kilométeres magasságra fröccsent fel. Az üstökösmag olyan rettenetes erövel vágódott a Földnek, hogy annak még a szilárd kérgét is áttépte, aztán a földköpenybe hatolt.

Gondolatnyi idö alatt pusztult el minden élö, s minden, amit élö alkotott.

A plazmává alakult levegöböl lökéshullámfront indult szerte, körkörösen. A legeslegnagyobb hurrikánnál is sokkal sebesebben száguldó fal további légrétegeket tornyozott fel maga elött. Gigász hangrobbanások hallatszottak. Az Atlanti-óceán felett északra és délre szabad volt az útja. Haladása közben felkavarta, majd örvénylö tölcsé­rekbe kényszerítette a vizet. Hatalmas tornádók alakultak ki, aztán végigsöpörtek a partvonalak mentén rettenetes pusztításokat okozva, míg el nem enyészett energiájuk. A lökéshullámfrontnak végül is a környezö kontinensek magasra törö hegyláncai vetettek némi gátat, a vákuumhatás azonban e területek mögött is nagy károkat okozott.

A totális megsemmisülés övezete mintegy háromezer kilométer átméröjü területre összpontosult.

A detonáció hangja többször körbeszáguldta a Földet. A becsapódás helyétöl a legtávolabb levö pontokon elöször csak halk, mély majd egyre erösödö morgást lehetett hallani, aztán mintha ágyút sütöttek volna el, a fájdalmasságig fokozódott a robaj, hogy újra a csendes dübörgésnek adja át a helyét.

A becsapódás környékéröl kivágódó szikladarabok még több ezer kilométeres tá­volságra is tüzeket gyújtottak, a  légkörbe nagy mennyiségü por és korom került, men­nyisége egyre csak növekedett.

A keletkezett kráter átméröje a fösziget negyedrészét is kitette. Belsejében a még napok múltán is lángvörösen izzó, fortyogó anyag füstölgött szüntelenül.

Atlantisz legnagyobb vulkánjának a gyomrában, a magmakamrában, a láva méltó­ságteljesen, lomhán mozgásba lendült. Évszázadok óta pihent már nyugodtan a csúcsain nemrég még jégsapkát viselö tüzhányó, s nem gondolt senki arra, hogy valaha még egyszer újra müködni fog. Most azonban ismét az ö ideje következett. Mint nyújtózó óriás próbálgatta erejét, apró földrengések jelezték tevékenységének megindulását.

 Néhány nap eltelt, mire a helyzet kezdett valamelyest áttekinthetövé válni. A szór­ványosan fellobbanó, majd lángtengerekké váló tüzeket lefékezték az útjukat keresztezö folyók, a hö hatására a hóval borított hegycsúcsokról, valamint a megolvadt gleccserek­böl alázúduló víz, és a katasztrófa után néhány órával szemerkélni kezdö, késöbb sza­kadó esö. A csapadék a lefolyástalan területeken összegyült, a kimosott koromtól, per­nyétöl, portól, fekete színü, hatalmas tavakat alkotott.

Az Atlantiszi fö szigeten keletkezett állóvizek tartalma a felszínt szabdaló repedé­seken keresztül lassan a mélybe kezdett szivárogni.

A nagy tüzhányóból füstoszlopok szálltak fel, melyek egy-egy talajremegéskor pa­macsokká szakadoztak, mintha a hegy pipázott volna. A kalderát porfelhök is elhagyták, késöbb pedig a környékre ülepedve tovább csökkentették az amúgy sem túl nagy látás­távolságot.

Atlantisz föszigetének egykori szépségét földjének északi részén hatalmas mete­orkráter csúfította el, a vadregényes, ligetes, tavas déli területek pompáját a zuborgó, fortyogó mocsarak változtatták kietlen pusztasággá. A sziget pusztulása megállíthatatla­nul folytatódott. Az erösödö földrengések által kitágított repedéseken egyre nagyobb mennyiségü víz zúdult alá a föld alatti mesterséges- vagy természetes járatokba. Ez az egykori alagutak, raktárak  roncsaiban összegyült, késöbb a központi atomreaktort fe­nyegette. Zárlatok keletkeztek, a kábelek sisteregve égtek. A reaktorban az irányítha­tat­lanná vált láncreakció immár megfékezhetetlen lett. A védöburkolatok nem tudták megakadályozni a fö  erömü, s a kisebbek felrobbanását. A felszínen néhány tó hirtelen eltünése, a talaj egyik pillanatról a másikra történö lehuppanása tudatta az alant elsza­badult gigászi erök müködését.

A központi tüzhányó magmakamráját is elérte az alattomos ár. A békésnek tetszö pöfékelés megszünt, iszonyatos erejü gözkilövellés következett, majd látszólag elcsen­desedett minden. A mélyben azonban két öselem küzdött egymással. A keletkezett göz fantasztikus feszítö ereje szabályosan emelni kezdte az egész hegyet. Ezzel egyidöben szerte a mocsarakból gejzírek és fumarolák törtek fel, szivárványos, átláthatatlan ködbe és párába burkolva az egész tájat. A sisteregve mind nagyobb és nagyobb magassá­gokba feltörö  vízoszlopok színes szökökutak pazar látványt idézték.

A vulkán oldalfalai fel-felszakadoztak, az így született repedéseken is göz csapott ki. Az alacsonyabban támadt bazalthasadékokon lávafolyamok kezdtek szivárogni, s a rájuk zúduló víz miatt sisteregve, füstfelhöket eregetve meg-megtorpant a folyásuk.

A hegy tovább emelkedett, hogy végül a földtörténet legmonumentálisabb explózió­jaként iszonyatos csattanás kíséretében darabokra hulljon. Több száz köbkilométernyi anyag került az atmoszférába a mikroszkopikus méretü hamuszemcsétöl a domb nagy­ságú szikláig.

A robbanás helyén óriási üreg maradt vissza, melyet az Atlanti-óceán mennydörgö robajjal aláhulló víztömege próbált meg feltölteni. A magmával érintkezésbe kerülö sós víz további robbanásokat váltott ki, azok hatalmas földlökéseket okozva tovább mállasz­tották a tüzhányó megsemmisülése miatt kettészakadt fösziget maradványait.

A még megmaradt földlakók ennek a  szerencsétlenségnek is hallhatták a hangját, feltéve, hogy nem nyomta el a szünni nem akaró égzengés.

Atlantisz régóta szunnyadó kisebb vulkánjai is müködni kezdtek. A magmakamráiba betörö víz gözzé válva sorban végzett valamennyiükkel,az elsöhöz ké­pest jóval szerényebb méretü detonáció kiséretében. Az egész fösziget, a kráterfalak egy részének kivételével, fokozatosan az óceán hullámsírjába merült. A sötétséget szinte vágni lehetett, mintegy  gyászpalásttal vonta be a pusztulás helyszínét. Ezen az állapoton néha egy-egy felrobbanó vulkán fénycsóvája változtatott rövid idöre.

A világ tengerei több tíz kilométerrel húzódtak vissza megszokott partvonaluktól elörevetítve egy újabb pusztító katasztrófa fenyegetö közelségét.

Az emberi civilizáció  fellegvárának megsemmisülése után az óceáni áramlás iránya megfordult. A hullámok mind feljebb és feljebb csaptak, majd egyszerre, egy közép­pontból kiindulva, gyürü alakban, száguldva nekilendültek, hogy teljesítsék halálosztó küldetésüket.

Az Atlanti-óceán medencéjében 1000 méternél is magasabb árhullám söpört végig letarolva mindazt amit a lökéshullámfront és a felgyulladó tüzek megkíméltek. A szó szo­ros értelmében kö kövön nem maradt. A tengerpartokon a hullámok még magasabbra csaptak, helyenként elérték a 3000 métert is. A parti népeket nyomtalanul eltörölte a Föld színéröl, ha kellö idöben nem tudtak  védett helyre jutni. És általában nem tudtak...

A Földközi tenger mellékének lakói sem jártak jobban, mert az Európát Afrikával összekötö földhíd már az elsö árhullám pörölycsapása alatt átszakadt, s özönvíz öntötte el öket. Megszületett a Gibraltári-szoros.

Egyszer minden rossznak vége szakad. A légkörbe került nagytömegü apró ré­szecske néhány hét alatt egyenletesen eloszlott, és kezdett a bolygót uraló sötétség is felszakadozni. A Napból mindössze egy bágyadt, vöröses korongot lehetett csak látni, fénye és höje elnyelödött. Lehülés kezdödött.

A hihetetlenül nagy höenergia felszabadulása nyomán irdatlan mennyiségü jég ol­vadt el és emelte meg a világtengerek szintjét. A tektonikus lemezek határán mükö­désbe lépö tüzhányók elöbb-utóbb kihunytak. Ezer évig tartó jégkorszak kezdödött, melynek során az északi félteke átlaghömérséklete hat fokkal csökkent.

Az atlantisziak megmaradt maroknyi csapata a Földön titkos társaságokat alkotott, ilymódon mentette át évezredeken át felgyülemlett tudásukat. Az ürben lévök pedig egyesítették eröforrásaikat és eszközállományukat, majd elindultak a Nemezis második bolygója felé, hogy ott építsék fel új civilizációjukat. Úgy érezték, erre a Földön már nem lennének képesek.

Ez a Föld már nem ugyanaz a Föld, melyet egykoron elhagytak. Éghajlata átrende­zödött forgástengelye kicsit kibillent. A Szahara dús öserdöi és végtelen szavannái felett a homokdünék sivár világa vette az uralmat, a Golf-áramlat irányának megváltozása és Atlantisz megsemmisülése miatt. A bolygó csodálatos szépségben pompázik, mit sem változtatott arculatán a katasztrófák sorozata, és azt hiszem, nem érezhetnénk erösebb késztetést, minthogy ezt a szépségét megörizzük.

Immár mindörökre.

Aranyi László

folytatás itt