Az 1980-as években kétszer is jártam Khorezm történelmi terület fővárosában, Khivában. Akkor a Szovjetunió Üzbég köztársaságához tartozott, de nem a fővárosa, csak egy köztársaság széli, a sivatagból magas tornyaival előtűnő álmos és ottfeledett múzeumvárosnak tűnt. Óriási területen nagy kiterjedésű épületek maradványai, magas, kék mintás csempével borított, szikrázó tornyai között sétálva az az érzés kerített hatalmába, hogy nagyon gazdag szellemiségű földön járok. Mi is volt itt valójában?

Nézzük csak:

Kr. e. 1. évezred közepe Fokozatosan kialakul a fejlett öntözéses földművelés és kertgazdálkodás. Erődített települések jönnek létre.

Kr. e. 8–6. század Közép-Ázsiában államok alakulnak: Khorezm (az Amu-Darja alsó szakasza mentén), Baktria (az Amu-Darja felső folyásánál és mellékfolyói vidékén).

Kr. e. 6. század Közép- és Kisázsia legerősebb hatalma, a perzsa birodalom, kiterjeszkedik mindkét államra. (A másik nagy hódító, Nagy Sándor, már nem éri el Khorezm területét [Kr. e. 329–328].)

Kr. e. 2–1. század Khorezm önállóvá válik.

Kr. u. 1–2. század folyamán Khorezm hol a kínai császárság, hol az indiai Kusán birodalom hűbérese.

2–6. század Khorezm első virágzása. A Kusán birodalom bukása után Khorezm független lesz. Elhárítja a Szasszanidák, majd a türk kaganátus hódítási törekvéseit.

7. század vége Közép-Ázsiában önálló, apró „fejedelemségek” egész sora alakul ki. Khorezm uralkodója (a khorezmsáh) országának belső anarchiáját arab segítséggel próbálja letörni.

712 Arab invázió vet véget Khorezm függetlenségének. Kutejba ibn Muszlim arab hadvezér elpusztította a régi, helyi kultúra hagyományait, helyébe az iszlám kultúrát helyezte.

9. század Az arab kalifátus széthullása után egy helyi tadzsik dinasztia – a Szamaidák – uralma idején Khorezm két részre oszlik: déli részén Káth központtal a helyi fejedelem uralkodott, északon továbbra is az arab emír kezében maradt a hatalom. A legnagyobb város, az átmenő kereskedelem centruma: Urgencs.

996 A két terület egységes feudális állammá alakul a khorezmsáh uralma alatt.

1043 Khorezm egy időre hűbéres fejedelemségként szeldzsuk török fennhatóság alá kerül, függetlenségét 1193-ban vívja ki.

12. század vége A független Khorezm hódító háborúkat folytat. A birodalom eléri legnagyobb kiterjedését: nyugaton a mai Azerbajdzsán, északon a Szir-Darja és az Aral-tó határolja, keleten átnyúlik a Pamír vonulatain, magába foglalva. Afganisztánt és Iránt. Legnagyobb városai: Urgencs, Buhara, Szamarkand, Taskent, Kabul.

1119–1122 A virágzásnak a mongol hódítás vet véget.

14. század folyamán még egyszer rövid fejlődésnek indul, de 1388-ban Timur Lenk csapatai újra elfoglalják.

Na és mi a közös bennünk és az ottani kultúra között?

A “kavarok” rejtélye.

Történetírásunk számtalan esetben elutasító álláspontra helyezkedik, mert bizonyos eseményeknek nincsenek írott bizonyítékai. Az éremnek azonban két oldala van. Például arról, hogy Árpád népe 895-ben foglalt a Kárpát-medencében, egyetlen külföldi író sem beszél. Mégis ide érkeztünk. Viszont bizonyos körülményekről a krónikások nem tudnak, vagy hallgatnak. Ha Konstantin császár nem jegyezte volna föl azt, hogy a honfoglalókhoz “holmi kavaroknak” nevezett kazáriai menekültek csatlakoztak, akkor történelmi palettánk egy érdekes színfolttal szegényebb lenne. Ámde arról, hogy valójában kik voltak a kavarok, milyen nyelven beszéltek, mikor csatlakoztak hozzánk, mekkora tömeget képviseltek, semmi biztosat nem tudunk. Történetkutatásunk pillanatnyilag csak abban egységes, hogy nevük eredetileg nem volt népnév, mert a szó szoros értelmében csupán “lázadót” jelentett török nyelven (Erdélyi, 1986. 45).

Sz.P. Tolsztov, a neves szovjet régész azonban más véleményen van. Szerinte a kavar kifejezés a ‘khvar’ (khovar) terminus szabályos változata, ez pedig a khorezmiek népnevének szógyöke. Khorezm tulajdonképpen Khvarazm, József kazár király levelében így fordul elő: “Khuvarazm” (Tolsztov, 1946. IV. fej.). Tolsztov egy másik munkájában pedig a Khorezm névjelentést így magyarázza: ‘zwm’ = föld, ‘Charri-zem’ = churriták, azaz a Nap népének földje (Tolsztov, 1950., 9).  (10) Tolsztov a kavarokatkhorezmi eredetűnek tartja egyébként . S úgy tűnik, hogy itt és így kapcsolódnak a különböző nevek és események egymáshoz. Igen érdekes, hogy krónikáink a kavarokról nem tudnak. Viszont azt, hogy jelentős számú khorezmi eredetű etnikum is résztvett a honfoglalásban, elismerik.

Az első figyelemre méltó összefüggés az, hogy mind az örmény (voltaképp: hun) Khuar, mind a kazár (vagyis khorezmi) Khuvar név valamilyen módon a tűzhöz (tüzes villám, nap) kapcsolódik. De arra is érdemes odafigyelni, hogy az örmény: Khuar, a bizánci: Ouar, a szogd: uar, a kazár: Khuvar, a germán: Kovar és a bizánci Kavar alaknak hasonló hangzása van. Nem alaptalan tehát az a föltételezésünk, hogy e különböző nevek egyazon népet takarnak. Ezek az adatok a khuar-urar-avar nevek esetleges összefüggésének jobb megértéséhez közelebb visznek bennünket, ámde kérdés, hogy a régi források az avar név eredetéről mit mondanak.

Abaris, a titokzatos pap-király.

Külön tanulmányban kellene és lehetne foglalkozni azzal, hogy az avarok valójában avarok voltak-e vagy sem? A kételkedés magvát Theophulaktosz hintette el. Ugyanis e kérdéses népet ál-avaroknak tartja, akik csupán azért használják e nevet, hogy rettegésben tartsák a környező népeket. Ellenben Czeglédy Károly azt mondja, hogy Theophulaktoszt az avarok iránt érzett mélységes gyűlölet vitte arra a gondolatra, hogy nevüket elvitassa (Czeglédy (a), 1954, 149). Artamonov viszont úgy véli, hogy az első törzsi név (mármint az Ouar) összecsengése adhatott alapot az avar név fölvételére [Erdélyi-Kádár-Ojtozi, 1965/1, 86]. Artamonov véleményét csupán egy adattal tudjuk alátámasztani. Anonymus Gestájában találkozunk a „silva Houos” (havas erdő) névvel, melynek ’ou’ hangja később ’av’-vá alakul (Anonymus, 1975., 150). Mivel ennél több összehasonlító anyagot nem találtunk, ezért Artamonov elképzelését tovább fejleszteni nem tudjuk.

Mielőtt a vélemények és ellenvélemények hullámaiban elmerülnénk, hadd mondjuk el azt, hogy e kérdéses népnevet eredetileg “abar”-nak mondották. Ennek okáról A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (szerk. L. Benkő, 1967) I. Kötetében ezeket olvashatjuk. “Az abar alakváltozat b-je azzal magyarázható, hogy a görög ……. ‘avar’ …..-ját nem v-nek olvasták, ahogyan a bizánci kiejtés megkövetelné, hanem a klasszikus görög hangértéknek megfelelően b-nek (Benkő, I., 21)”. Ez kétségtelenül így van. “Miért Abarisról – írja Herodotos görög történetíró (i.e. 484-424)-, kit a hagyomány hyperboreusnak mond, nem fogom elbeszélni azt a történetet, hogy az egész földet körüljárta nyilával anélkül, hogy evett volna (Herodotos IV. 36, 1893, 31)”. Több író megemlékezik a hyperboreus Abarisról (pl. Platon, Strabon), de egyik sem közöl róla bizonyos hagyományt. Állítólag Apollon papja volt, ki az istentől egy bűvös nyilat kapott, s ez minden hegyen és folyón átröpítette (Herodotos IV. 336, 52. lábjegyzet).

Egy másik régi szerző (Suida) Abaris-t szkita származású csodatevő főpapnak tartja, aki i.e. 770-700 között Apollon tiszteletét terjesztette a hyperboreusok között (Jordanes, 1904, 40, 2. lábjegyzet).   (11)

Mindez akkor válik érdekessé, ha tudjuk azt, hogy Apollon görög és római főisten, többek között a napfénynek örök ifjú istene volt. Eszerint Abaris a napisten papjának, a neki adományozott nyil pedig az isten nyilának tekinthető. S ha figyelembe vesszük azt, hogy Abaris az egész földet körüljárta nyilával anélkül, hogy valamit evett volna, önkéntelenül is a fény sebességével haladó tüzes villámra (s a “csapjon bele a tüzes istennyila”) kifejezésünkre gondolunk. Mindezt egybevetve elképzelhetőnek tartjuk, hogy az “abar”-nak hajdan  – egy máig ismeretlen nyelven – tüzes villám, vagy valamilyen napkultusszal kapcsolatos jelentése lehetett.

De még színesebbé teszi az “abar” név eredetére vonatkozó ismereteinket sevillai Szent Izidor, aki 630-ban a következőket írta: “Mondják, hogy az Ugrok azelőtt Unnoknak hivattak, végre királyukról Abaroknak neveztettek (Németi, 1911, 47).”

Abaris végül is pap vagy király volt? – Nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy e két funkció nem áll ellentétben egymással. Ugyanis az ókori Mezopotámiának pap-királyai voltak.

Az eddig elmondottak alapján tehát csak annyit mondhatunk, az ABAR név eredete az ókori mítoszok homályába vész ugyan, azonban az adott szövegekből e kérdéses név és a napkultusz kapcsolatára következtethetünk.

Mielőtt e látszólag egymástól független adatokat közös nevezőre hoznánk, az avarok történetét egy fontos mozzanattal kell kiegészíteni. Arra, hogy az Ouar és Xounni nevű törzsek miként egyesültek, megbízható adatok nincsenek. “Minthogy azonban – írja Czeglédy Károly – 460 után mindkét törzscsoport vezértörzse a Heftal lett, ezt az egységet igen szorosnak kell elképzelnünk”. Majd így folytatja: “Tekintettel arra, hogy a keleti heftalita törzscsoport uar és xyon elemei ugyanúgy egyetlen egységet alkottak, mint a pannoniai avarok hasonló …….. és …… csoportjai, önmagától kínálkozik a gondolat, hogy a pannoniai avarok heftalita eredetűek [Czeglédy (a), 1954, 149]”. Most pedig térjünk a lényegre.

Tűzimádás – Napkultusz

Kezdjük talán azzal, hogy egy kínai forrás szerint a heftaliták az ég és a tűz szellemét imádják – de ugyanakkor buddhista és keresztény heftaliták is vannak. A Nap népe által alapított Khorezmben a tűzimádás volt a fővallás – amely mellett természetesen megfértek másféle istenségek is. Valószínűnek tarthatjuk, hogy az avarok egyik törzsét Khouar-nak nevezték, mely név a kaukázusi hunok Khuar (tüzes villámmal kapcsolatos) istenének nevével azonosítható. Menandros szerint az avar kagán azt kívánja, hogy az égben lakó Isten tűzet bocsásson rájuk, ha esküjét megszegné (12). Ám a kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy a mohamedán írók szerint a magyarok is tűzimádók (13).

A tűzimádás mivolta

Cornides Daniel (1732-1786) néprajzkutató azt írja, hogy a magyarok – a perzsákhoz hasonlóan – nem a házban égő tűzet tartották a legfőbb isten jelképének, hanem az égi örök tűzet, vagyis a napot, mely fényével a halandókat élteti (Diószegi, 1971, 22).  (14)

Az eddig elmondottak kapcsán feltétlenül föl kell hívni a figyelmet arra, hogy Kandra Kabos már 1894-ben arra a következtetésre jutott, hogy az avarok a napkultusz hívei lehettek. “A naptisztelet mellett szólnak a hun-avar kori leletek is, amennyiben a holttest fekvésének iránya nyugat-keleti, olyképp, hogy a fej nyugat, a láb kelet felé van helyezve azon szándékkal, hogy az elhunyt arca a felkelő napra legyen irányítva [Menander (1905), 171, 1. lábjegyzet]”. Ehhez kiegészítésképpen csak annyit, hogy ez a tájolás jellemző a honfoglaló magyar sírokra is. László Gyula szellemesen állapítja meg egyik munkájában, hogy a szellemi néprajznak nagyobb a hagyományőrző ereje mint a tárgyinak. Nem szabad tehát meglepődnünk azon, hogy e szellemi adatok mellett bizonyos tárgyi leletek is Irán (Perzsia) felé mutatnak. A következőkben ezekből mutatunk be ízelítőül néhányat.

Régészeti megfigyelések

A hellenisztikus bizánci motívumok mellett – írja Erdélyi István – nem kevéssé jelentős a száma az iráni mintakincs felé vezető szálaknak. Irán felé vezet a hazánkban talált rendkívüli szépségű avar kori szíjvég, a bánhalmi [Erdélyi I., (1982), 145]”. (15). László Gyulánál pedig arról olvashatunk, hogy a kései avarok (griffes-indások) téglavörös színű edényművessége Észak-Iránra utal (László 1978.110)”. De azt a rendkívül érdekes leletet is érdemes megemlíteni, amelyről ugyancsak Erdélyi Istvánnál olvashatunk. A jugoszláviai Čelarevo (a történelmi Magyarország Dunacseb-je) határában olyan avar kori temetőre bukkantak, melynek leletei között egy Kirtumukha-nak nevezett iráni szörnyfejet is találtak (Erdélyi, 1979., 87). E lelet azonban nem egyedülálló, mert ilyen szörnyfejet már találtak a Várpalota-gimnáziumi avar temetőben is [Erdélyi I. (1969), 186. VIII. tábla].

Persze minden Irán felé mutató leletet bemutatni nem tudunk. Egyes darabokon ugyanis olyan ábrázolások láthatók, amelyek jelentésére egyelőre nincs biztos válaszunk. De vannak olyan kulcsfontosságú lelőhelyek is (mint pl. Hortobágy-Árkus), melynek anyaga 30 éve feldolgozásra, illetve kiadatásra vár. Például az avarok napkultusza szempontjából fontos adalék lehet az a lángoló napot ábrázoló pajzsdudor, amely az említett temetőből került elő, és most a Magyar Nemzeti Múzeum avar kori kiállításán látható. Ezek után jogosan kérdezhetjük, hogy egyes avarok miért viseltek magukon iráni ízlésű ábrázolásokat?

“A régi ember számára – olvashatjuk Fodor Istvánnál – a művészet nem csupán egyszerű, értelmetlen nélküli dísz vagy divattermék volt. Ezek az ábrázolások gazdáik hiedelmét, szinte egész eszme-rendszerét magukban hordozták (Fodor, 1975., 200)”. Mivel e leletek etnikai háttere még nincs kellően tisztázva, azért egyenlőre csak annyit fogadhatunk el amennyit Erdélyi István mond, hogy az avar korban “nem kizárt esetleg iráni nyelvű csoportok jelenléte sem.”

Avar-türk kapcsolatok

Konstantin császár mint tudjuk – honfoglaló eleinket – türköknek nevezi. Azt a kérdést, hogy a bizánciak szerint miért türkök a magyarok, most ne feszegessük. Erről egyelőre csak annyit, hogy ha a magyaroknak nem lett volna semmiféle közük a türkökhöz, akkor a Dukas-féle korona görög felirata, amely I. Géza magyar királyt (1074-1077) ………-nak, turkia királyának titulálja, a bizánci diplomácia tudatlanságának magasiskoláját jelentené. De pillanatnyilag nem ez a fontos, hanem az, hogy a XII. szd.-ban élt Zonaras türköknek mondja az avarokat (Menandar, 1905, 36, 4. lábjegyzet). Persze kérdés, hogy a XII. szd.-ban élt Zonaras az avarok türkségéről, vagy a türkök avarságáról végül is mit tudhatott? Mivel e kérdésre kielégítő választ adni nem tudunk, ezért e kapcsolat lehetőségére válaszoljanak az alábbiak.

A Szarvas környékén 1983-ban föltárt temető egyik sírjából egy csont tűtartó került elő, amelyen rovásírásos felirat látható. Avar kori leleteken már korábban is megfigyeltek rovásszerű jeleket, de a szarvasi lelet az első, amely meggyőzően igazolja azt, hogy az avaroknál is élt a rovásírásnak egy fajtája. “A szarvasi lelet meglehetősen kései korból, aránylag távoli területről származik – írja Ligeti Lajos – s nagyon valószínű, hogy a rajta látható rovásírásos felirat nem is a tulajdonképpeni avar nép és nyelv emléke, hanem az avar birodalom egyik török népéé (Ligeti, 1986, 493)”.  (16) Ezek az adatok végül is mit jelenthetnek? Egyelőre csak annyit, hogy az avar kori etnikumban – s minden bizonnyal a magyarban is – a türk elem jelenléte nyilvánvalónak mondható. Most pedig próbáljunk meg választ keresni arra, hogy mi lehetett az avarok maguk használta népneve.

Hová tűntek az avarok?

Abban a tekintetben, hogy az avar birodalom felbomlása után a Kárpát-medence lakóival mi történt, a vélemények megoszlanak. Az egyik felfogás szerint az itt rekedt avarok kipusztultak. Mások viszont úgy vélik, hogy az avarok maradványai elszlávosodtak. Ezekre azonban döntő bizonyítékok nincsenek. Erdélyi István viszont úgy véli, hogy az avarság a hozzá csatlakozó népelemekkel együtt a honfoglaló magyar etnikum alaprétegét, a későbbi magyar nép jelentős összetevőjét alkotja [Erdélyi I. (1982), 10.].

Akkor mi lehet a megfelelő magyarázata annak, hogy az avar népnév és népi tudat nyomtalanul eltűnt, viszont a hun kapcsolat, illetve rokonság emléke mind Göcsejben, mind Székelyföldön szinte napjainkig megmaradt? Induljunk ki abból, hogy a pannóniai avarok egyik törzsét eleve „hun”-oknak, vezértörzsét pedig Heftál-nak nevezték. Ez utóbbiakról pedig röviden a következőket említhetjük. “A nyugati heftalitákat – írja Czeglédy -- … nemcsak általában kell a “hun” népek közé sorolnunk, hanem igazi nevük is hun, közelebbről fehér hun [Czeglédy (a), 1954, 146]”. Meandertől tudjuk, hogy az avarok uralmuk alá hajtották a szabírokat is. Jordanes szerint a szabirok is hunok voltak. Ahhoz, hogy még tisztábban lássunk, helyet kell adnunk az alábbi megfontolásnak is.

Bizánc évente hatalmas pénzjáradékokat fizetett a birodalommal határos népnek, hogy ezzel békességre bírja őket. De Bizánc külpolitikájához tartozott az is, hogy következetesen egymás ellen ingerelte a “barbárokat”. Ezzel gyengítette őket és védte saját magát. A kutrigur-utigur viszályt például az robbantotta ki, hogy Bizánc az utiguroknak fizetendő adót visszatartotta, mondván, hogy azt a kutrigurok elrabolták. Ekkor az utigurok a kutrigurokra támadtak, de csatát vesztettek. Amikor azonban a kutrigurok bizánci területen portyáztak, az utigurok feldúlták azok szállásterületét. A bizánci császár e támadás előtt többek között azt is megígérte Sandilchus-nak, az utigurok fejedelmének, ha leigázza a kutrigúrokat, akkor azokat a pénzeket is ő fogja megkapni, amelyeket addig Zabergánnak, a kutrigurok fejedelmének fizetett. Sandilchus azonban kijelentette, hogy istentelenség és nagyon illetlen dolog volna az ő vérrokonát teljesen kiirtani. “Mert – úgy mond – azok nemcsak velük közös nyelvet beszélnek… de fajrokonaink is, bár más fejedelmeknek engedelmeskednek (Menander, 1905, 59-60)”. Miután Menandrosz a kutrigurokat hun-oknak nevezi, hunnak kell tekintenünk az utigurokat is (i.m.59).

E történethez befejezésképpen még csak annyit, hogy az avarok később a kutrigurokkal szövetkezve leverték az utigurokat. Vagyis az avar konglomerátum újabb hun elemekkel gyarapodott. Baján kagán tehát egy sereg hun eredetű (vagy tudatú?) népet tömörített zászlaja alá, s ezzel tisztában voltak a nyugati kortársak is. A longobárdok – mint már említettük – közvetlen megegyezés révén adták át az avaroknak Pannoniát. Paulus Diaconus erről a következőket írja (Hist. Long. II.c.9): “Alboin saját hazáját, tudniillik Pannóniát barátainak, a hunoknak engedte át (Lukinich, 1914, 60)”.

Ezek után azt kellene mondanunk, hogy az avarok voltaképp “hun”-oknak nevezték magukat, de ezt ilyen egyértelműen kijelenteni nem lehet, mert a források később Hunnia és Avaria tartományrészekről és ungarus-okról beszélnek. Ez a körülmény legföljebb azt jelenti, hogy a hun elemnek az avar törzsszövetségben döntő fölénye, s ez által vezető szerepe lehetett. Az avar népnév eltűnésének okát pedig abban láthatjuk, hogy ez csak egy olyan külföldiek által használt elnevezés lehetett, mint nálunk a lengyel, német, tót, olasz, stb. népnevek. Most pedig térjünk vissza Kézai Simonnak ahhoz az állításához, mely szerint Árpád népének bejövetele a hunok második honfoglalása volt.

Kézai Simon igazsága

Az avar birodalom 803 évi bukása a bulgárok (Ungarus-ok), a hunok, az ouar-ok (Khouar-ok), a türkök közös szégyene és bukása volt. A történelmi párhuzamok alapján valószínűnek tarthatjuk, hogy a vereséget szenvedett avarok uralkodó osztálya (feltehetően) a volgai bolgárokhoz menekült, a köznép pedig itt ragadt. A folytatás ugyancsak szokványos. A bukást követő években létrejött egy, az avar birodalmat restaurálni akaró koalíció. Hogy kik lehettek e koalíció tagjai? Természetesen a hunok, a khuarok, a türkök és az ungarus-ok. Ha kissé nagyvonalúbban értelmezzük a rendelkezésre álló forrásokat, akkor e népek a honfoglalásra vonatkozó forrásokban – ha burkoltan is, de – kimutathatók. Kezdjük azonosításukat a legtöbbet vitatott hunokkal.

Anonymus gestájának 10. fejezetében arról tudósít, hogy Álmos fejedelemhez Kijev (Kiev) környékén hét kun vezér csatlakozott. Ha most figyelembe vesszük azt, hogy a szogd iratokban a hunok neve “xun” (kun) alakban is fellelhető, nem alaptalan az a meggondolás, hogy Anonymus kun-jain valójában hun-ok értendők. Ugyanis a tatárjárás idején fontos szerepet játszó kúnokról (kipcsakokról) a honfoglalás idején még nem hallottunk (17). Ami pedig a bolgárokat illeti, ismételten Pietro Ransano adatára hivatkozunk, amely a magyarokat a bolgárokkal tartja azonosnak. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a volgai Bolgárország területén (Bolsije Tigani mellett) olyan IX-X. századi temetőt találtak, melynek anyaga honfoglalóink temetkezési szokásait tükrözi (Erdélyi, 1986., 146). (18)

Konstantin császártól tudjuk, hogy a türköknek (értsd: magyaroknak) hét törzse volt. E törzsi nevekből 5 türk, 2 finnugor eredetű. A belőlük képzett helynevek Magyarországon máig megtalálhatók. Tehát a türk elem honfoglalás kori jelenléte nyilvánvaló. A XI. században élt Ioannes Skylitzes az “ungrok”-nak is nevezett türkökről beszél. Tehát itt vannak az ungarus-ok is. (19). A magyarokhoz csatlakozó kavar-ok pedig meggyőződésünk szerint az előzőkben tárgyalt “Ouar-Khuar-Khuvar-Kovár” nevet viselő törzzsel azonosíthatók. (20) Ámde kérdés, hogy hol vannak a “magyarok”?

Nos a föntiek szerint úgy tűnik, hogy 895-ben a régi, de ujjászervezett csapat tért vissza, amely időközben – egy máig ismeretlen ok miatt – nevet változtatott. Ha jól meggondoljuk, akkor látnunk kell, hogy a “kettős honfoglalás” lehetősége nem öncélú okoskodás. De az egész elmélet sokkal áttekinthetőbbé válna, ha e problémát nem a magyar őstörténet szerves részének, hanem bizonyos események logikus láncolatának – egy önmagát megújítani képes, különböző eredetű népekből létrejött törzsszövetség sikeres vállalkozásának – tekintenénk.

Így tehát még nem jött el az ideje annak, hogy a “történetírói kitalálás” vádja alól felmentsük Kézait. Az egész problémát egyébként is óvatosan kell kezelnünk, mert az avarok vezértörzséről, a heftalitákról és az avar-perzsa kapcsolatokról még keveset tudunk.

JEGYZETEK

(10) Korezm történetéről röviden a következőket. Kr.e. 1200 körül megindult az úgynevezett tengeri népek vándorlása, melynek során elpusztult Mitanni, Trója és Kréta. A hurri nép, Mitanni legerősebb népe kettészakadt. Egyik részük a mai Szíria területére, Haleb (Aleppo) és Karkemis környékére, a másik részük pedig kelet felé, Iránon át a Kaspi-tenger és az Aral-tó közelébe menekült. A Sir-darja és az Amu-darja között foglaltak maguknak új hazát, amelyet Khorezm-nek neveztek.

Ennek ősi történetére hosszú ideig homály borult, mert Qutaiba ibn Muslim arab vezér Kr.u. 712-ben elfoglalta Khorezm-et, megsemmisítette a tudós irodalmat, a tudósokat pedig elűzte, vagy kiirtotta. Al-Biruni, az ezredforduló táján élt khorezmi arab tudós a vonatkozó források hiánya miatt csak annyit tudott megállapítani, hogy Khorezm története Nagy Sándor (Alexander the Great) előtt 980 évvel vette kezdetét. Nagy Sándor pedig Kr.e. 329-ben járt seregével az Oxus (Amu-darja) vidékén. Eszerint is Khorezm alapítása Kr.e. 1200 táján történt.

(11) A hyperboreusok (azaz az északon-túliak) mesés nép a görög mitológiában, akik tiszta életükkel érdemelték ki azt, hogy Apollon náluk töltse a telet. A hagyomány szerint tavasszal hattyú-szekéren érkezik vissza Apollon a hyperboreusok országából Delphoiba.

(12) Lehetséges, hogy amikor azt mondjuk: “csapjon bele a tüzes istennyila” avarul szitkozódunk?

(13) A magyarok elődeiről és a honfoglalásról…című kötet 159.sz. jegyzete szerint a: “tűzimádó” – itt a. m. halottégető pogány (Győrffy, 1975, 208)”.

(14) Lehetségesnek tartható, hogy hajdan a “háztűznéző” a napkultusz híveinek szertartása volt. A házasulandó legény ennek révén győződött meg arról, hogy arájának családja betartja-e a vallási előírásokat.

(15) “A honfoglaló magyar díszítőművészet – írja Tomka Péter – …nagyjában egészében ugyanabból a forrásból táplálkozott, mint a korábbi, 8. századi késő-avar-kori művészet. A forrást, az összekötő láncszemet keletre, a dél-oroszországi pusztákon, a Fekete-tenger mentén, vagy a Kaukázus előterében kereshetjük, nem is beszélve a Közép Ázsia, Irán és Bizánci hatásról (Tomka, 1981/2, 4)”.

(16) Mivel a szarvasi leletet késő-avarkori eredetűnek tartják, ezért hadd mondjuk el a következőket. Az avar honfoglalás körüli időkből (Kr.u. 568) került múzeumainkba számos olyan lelet, amelyben csak vas kengyelpár, zabla és egy igen jó alakú éles vas kopjahely fordult elő és más semmi egyéb. Ezekről a leletekről a találók azonkívül, hogy a fenti tárgyak kis mélységben, egy csomóban voltak, semmi egyebet nem tudtak megemlíteni. Csallány Dezső régész kétségtelen égési nyomokat figyelt meg a vasakon. Kovrig Ilona a régészeti irodalomban kinyomozta, hogy a szibériai Kapcsala és Katanda türk temetőiben hamvakkal együtt temették el a kengyelt és a zablát, mégpedig pontosan ugyanolyan kengyelt és zablát, mint az avarok. Ázsiai eredtük tehát kétségtelenné vált.

Az avarokat Európába űző türk birodalom területén – a Monguj-tajga környéki ásatások során újabban sorozatosan bukkantak ugyanilyen esetre. A türk vitézt (gyakran halom alá) sírban temették el, lovát a temetéskor feltorolták (megették), majd lenyúzott bőrét a vas lószerszámokkal és a fából készült nyereggel együtt a halotti tor máglyáján elhamvasztották. A maradványokat pedig a sírhoz közelebb-távolabb kis mélységben elföldelték (Bona, 1970, 137-138).

(17) Kiszely István antropológus a 13. szd.-ban hozzánk menekült kunokról a következőket mondja: “A kunok antropológiai összetétele a karcagködszállási és bocsai temetők tanúsága szerint rokon volt a honfoglaló magyarokéval, azzal a különbséggel, hogy bennük kevesebb volt a keletbalti elem (Kiszely, 1976, 217)”.

A szakirodalom szerint ez a kérdéses név bizonyára a kun népnév “chun” változata volt. “Ezt Anonymus a latinban cumanusszal váltotta fel, holott a cumanus a 11. szd. második felében feltűnő fehér vagy palóc-kunok kumán nevének latinosítása (Anonymus, 1975, 154)”.

(18) Lásd az 5.sz. jegyzetet.

(19) A bizánci György barát (Jeorjiosz Monachosz) krónikájának folytatása az első makedon foglyok hazatérése kapcsán 836-838 között ungrok-ról, hunok-ról és türkök-ről beszél. Györffy György úgy véli, hogy itt egyazon nép egymásután három néven szerepel (Györffy, 1975. 105).

(20) Munkahipotézisünk szerint a theophulaktoszi “Ouar” név eredeti alakja “Khouar” lehetett. Úgy véljük, hogy ehhez a germán Kovar (Cowar) alak áll a legközelebb. Ezt az alakot véljük fölismerni a régi Hont megyei KOVAR község nevében is.

A hozzánk csatlakozott kavarok – sokan úgy gondolják – hamarosan beolvadtak. Mi pedig úgy véljük, hogy nevükkel utoljára Tinódi Sebestyénnek a Budai Ali baba históriája című költeményében találkozunk. E mű 11. versszakában a következőket olvashatjuk. Vas Mihályt, Veszprém várának védőjét a:

Basa hagyásából megfogták, megfoszták,

Pénzétől, lovától őtet megtisztíták;

Ott meg vissza az basának bemutatták,

„Kavarokhoz ment volna” – őt úgy beárulák. (Tinódi, 1904, 24)