Nagyon szép leírások!

Válasz

Egy legendás kontinens nyomában


Immár 24 évszázadnál is több pergett le az idő homokóráján azóta, hogy Arisztoklészre, egy ifjú athéni arisztokratára – talán az átlagosnál szélesebb vállai és lapos homloka miatt – az iskolában egy gúnynevet ragasztottak. A fiú felvállalta a nevét, nagy filozófus és kiváló remekíró lett belőle, akit az utókor csak úgy ismer: Platón. Műveiben az eszmék ütköztetésére dialógusokat írt, melyek közül a Timaiosz és Kritiász korunkban is heves viták kereszttüzében áll. Kritiász, Platón nagyapja Szolón ükunokája volt. Az i.e. 638-558 között élt Szolón államférfiként sok helyen megfordult, járt Alsó-Egyiptomban is. Innen, Sais (Szaisz) templomának papjaitól ered az a legenda, amelynek elmondását Platón Kritiász szájába adta, s amely a mai napig nem halványodva él az emberiség álmaiban. Egy hajdani, ősi civilizáció lakhelye, egy víz alatt szunnyadó kontinens – egy mítikus földrész, amelynek neve: Atlantisz.
Az első kérdés, amelyet fel kell tennünk, hogy az egész csupán kitaláció-e – mint például Mórus Tamás Utópiája – vagy ténylegesen létezett-e Atlantisz? Nincs senki, aki ezt biztonsággal el tudná dönteni. Mindamellett számos ember fantáziáját mozgatta meg a dolog, és az elveszett földrészt már vagy negyven helyszínen vélték felfedezni.
Platón leírja a hatalmas sziget kinézetét, a koncentrikus csatornákkal körbevett fővárost, lakóinak tudását és gazdagságát, hadseregét, mindez azonban semmi támpontot nem ad, lévén mindez már a tenger alatt.
Amennyiben hitelt adunk Sais papjainak, feltehetjük a második kérdést, amelyik még izgalmasabb: hol lehetett vajon Atlantisz? A platóni leírás, szerencsére, említ konkrétumokat is. Ezekből próbálok idézni néhányat:

…Poszeidón öt ikerpárt nemzett Cleithótól, és az egész földrészt tíz részre osztotta… Az első ikerpárból lévő elsőszülött fiának, Atlasznak adta anyja lakhelyét és a körülötte lévő tájakat… ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. …Atlaszról, a sziget(ek) első királyáról kapta a nevét a birodalom és a körülötte lévő tenger is. …Sok nemzedéken át lakoztak ott, uralkodván a tenger sok más szigetén is, Egyiptomtól Türrhéniáig… a legnagyobb szigeten orechalcoszt bányásztak a földből… ez csak ott volt található… a fellegvár falait vonták be vele, ezáltal vöröslő fényben ragyogott.
…Elefánt is nagy számmal volt a sziget(ek)en… a napfényben fürdő tájon minden csodálatos bőségben termett. …Évente kétszer arattak… télen az esőt használták fel, nyáron pedig a felbukkanó forrásvizeket vezették csatornákon át a földekre. …Az építőköveket a középső sziget széléről körös-körül, s a külső és belső gyűrű mélyéből fejtették… részben fehéret, részben feketét, részben pirosat. A házak egyszerűek voltak, de a kövek keverésével színessé tették őket… hogy természetes gyönyörűséget keltsenek. …Atlantisz Héraklész oszlopain túl terült el, és nagyobb volt, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve… Egyetlen súlyos nap és éjszaka alatt tűnt el a hullámsírban.

Szolón i.e. 560-ban hallotta ezt a történetet. A feljegyzések szerint előtte 9.000 évvel a hatalmas sziget egyetlen súlyos nap és éjjel tűnt el a hullámsírban, azaz megközelítőleg 11.500 éve.
Ugye, ismerős ez a dátum? Mi is történt 11.500 évvel ezelőtt? Ekkor semmisült meg a déli félteke fölött évezredekig tanyázó Második Hold, melynek következtében az alatta összegyülemlett, közel négy kilométer magas víztöbblet özönvízként hömpölygött vissza a mai helyére. Az Atlanti-óceán egyes részein akár egy kilométeres is lehetett a vízszint emelkedése, amit atlantiszi túlélők úgy érzékelhettek, hogy a sziget süllyed a mélybe.
A vízözönt megelőző időkben még jégkorszak volt a Földön, ami azt jelentette, hogy a sarki jégsapka sokkal nagyobb kiterjedésű lehetett, mint napjainkban, a gleccserek pedig – amint a régi térképek is ábrázolják – egészen Nagy-Britanniáig és Közép-Európáig lehúzódtak. Afrika és az Ibériai-félsziget partvonala jóval kijjebb húzódott, az Atlanti-óceánból pedig több, nagykiterjedésű sziget látszódhatott ki. A Szahara még nem volt sivatag, méltóságteljes, nagy folyamok hömpölyögtek rajta a Földközi-tenger helyén lévő tóba. Mindezt műholdfelvételek is igazolják.

SAJNOS A KÉPEKET NEM TUDTAM BECOPYZNI... DE A KÖNYVBEN SZEREPEL TERMÉSZETESEN

A baloldali műholdfelvételen jól látszanak a sekélyebb részek,
ami a vízözön előtt szárazföld lehetett

A régészek többsége Atlantisz létezését teljes egészében elveti, néhányan az Égei-tenger ősi kultúrájának félreértelmezését látják benne. De a régészek sem csalhatatlanok, számtalan más dologban bizonyosodott be, hogy tévednek, ezért próbáljunk elindulni a kályhától, azaz Platóntól.


Platón szerint Atlantisz Héraklész oszlopain túl terült el, és nagyobb volt, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve. Ez nagyon fontos információ. Kis-Ázsia és - az akkori – Líbia területe közel akkora lehetett, mint a mai Földközi-tengeré. Amennyiben ezt a közelítést elfogadjuk, azonnal kiesik a lehetséges helyszínek közül mindegyik, amely Atlantiszt a Földközi-tenger valamely szigetén képzeli el. Atlantisz Héraklész oszlopain túl terült el – az ókorban a Gibraltári-szorost hívták így. Atlantisz tehát az Atlanti-óceánból a vízözön előtt kilátszó több nagy sziget együttese lehetett.
A tengerszint mindössze 500 méteres csökkenésekor a sötéttel jelzett területek
szárazra kerülnének

A mi éghajlatunkon évente csak egyszer aratnak, Platón szerint Atlantiszon kétszer. Kétszeri aratás csak a mediterrán, illetve szubtropikus vidékeken képzelhető el. Nyilvánvaló, hogy a jégkorszak idején mindkét éghajlati övezet határvonalának jóval délebbre kellett lennie, mint manapság. Ezért Atlantisz központi szigetét a mai Azori-szigetek körül, vagy attól délebbre kell feltételeznünk. Szubtropikus éghajlatra utal az a szövegrész is, mely szerint az első terméshez a téli esők szolgáltatták a csapadékot.
Platónon kívül más görög szerzőket is megérintett Atlantisz legendája. Proklosz a Timaioszhoz írt kommentárjában egy azóta elveszett műre, az Aithiopiakára hivatkozik, amelyben az i.e. 4. sz-ban élt Marcellus három olyan távoli szigetről ír, ahol atlantiszi túlélők leszármazottai telepedtek le. Egyéb adatok nélkül azonban ez a közlés csak olyan nesze-semmi-fogd-meg-jól értékű információ.
Érdekes, hogy az ősi, szanszkrit nyelvű Mahábhárata is említést tesz egy elsüllyedt, nyugati kontinensről – amelyet Aparagoyana néven említ. Ez a földrész a nagy, sósvizű óceán mélyére került – ne felejtsük el, hogy a Földközi-tenger a vízözön előtt sokkal kisebb volt, mint napjainkban, és óceánnak még inkább nem volt mondható. Az őslakos amerikai indiánok körében is sok legenda él egy ősi civilizáció létezésével kapcsolatban, de ezek az utalások elég ellentmondásosak. Az aztékok és a maják fehér bőrű, kaukázusi típusú, szakállas emberek jöveteléről számolnak be, akik keleti irányból érkeztek hozzájuk. Néhány szobron és domborművön jól felismerhető a szakáll – márpedig az indiánoknak genetikailag nincs arcszőrzetük. A korábban élt toltékok viszont kifejezetten negroid típusú arcokat faragtak kőbe. Ez az ellentmondás csupán akkor oldható fel, ha elfogadjuk, hogy egyrészt már az ókori Afrikából is áthajóztak a tolték-kori Amerikába, másrészt a vízözön által ellepett, előttünk létező technikai civilizáció űrhajókon visszatérő képviselői – az europid Quetzalcoatl-Tollaskígyó vezetésével – az aztékok és a maják istenei lettek. Tollaskígyó űrhajója akár Atlantiszról is indulhatott hajdanában – ez utóbbi természetesen csak fikció. Afrika és Amerika ókori kapcsolata már bizonyított, többek között az egyiptomi sírok is erről árulkodnak. A múmiák tetemeiben a vegyészek ugyanis kokain-molekulákat mutattak ki, a melléjük helyezett kultikus tárgyak némelyikében nikotinszármazék volt – pedig dohány- és a kokacserje abban az időben kizárólag az amerikai földrészen élt.
Egyes kutatók az Andokban lévő Tiahuanaco városával azonosítják Atlantisz központját. Néhány falban ugyanis aranyszegecseket találtak, ami azt valószínűsíti, hogy a falak vékony aranylemezekkel voltak burkolva. Platón valóban említ ilyesmit, azonban ez a feltételezés azonnal megdől. Tiahuanaco városa ugyanis akkor épülhetett, amikor a Csendes-óceán vize néhány ezer éven át több kilométer magasra tornyosult. Amikor a víz visszazúdult, ez a város nemhogy elsüllyedt volna, ellenkezőleg: kikötőivel együtt a mostani tengerszint 4200 méteres magasába került.
Platón szerint az atlantisziak sok nemzedéken át uralkodtak a tenger más szigetein is, Egyiptomtól Türrhéniáig. Ez elég zavarba ejtő közlés, ugyanis arra a következtetésre vezet, hogy Atlantisz az Égei-tengerben volt, talán a mai Szantorini – ókori nevén Thira - szigetén. A sziget vulkánja i.e. 1520 körül kitört, majd a kráterba beömlő tengervíz hatalmas robbanást okozott. A romokat feltáró régész – a görög Marinatosz – azzal a nyakatekert magyarázattal állt elő, hogy Sais papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Vajon miért volt szükségük az egyiptomi papoknak ilyen füllentésre? Nincs rá logikus magyarázat. Illetve egy van: a régóta keresett Atlantisz megtalálója sokkal inkább a figyelem középpontjába kerül, mint az, aki csupán egy nevenincs települést fedez fel. Marinatosz a többméteres vulkáni hamuréteg alatt valóban talált néhány nyomot, amely egy ókori városkára utal, de méreténél fogva a kicsiny sziget semmiképpen sem lehet azonos Platón elveszett kontinensével. Hasonló meggondolásból zárható ki a földközi-tengeri Kréta szigete, a mükénéi kultúra - valamint Szardínia nuraghékat építő népe is. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egy fejlett hadsereggel és hajóparkkal rendelkező, feltételezett atlanti-óceáni kontinens ne tudta volna befolyása alá vonni az egész térséget – hasonlóan, mint ahogy később azt a Római Birodalom tette.
Platón a következőket írja Atlantisz fő szigetének haderejéről:

El volt rendelve, hogy a síkságon lakó harcképes férfiak közül telkenként állítsanak egy vezetőt… összesen hatvanezer főt. A hegyekben s az ország többi részében számtalan sok ember élt, s ezek mind vidékek és falvak szerint ezek alá a vezetők alá voltak beosztva. A törvény úgy rendelkezett, hogy háború esetén minden vezető egy harci szekér kiállításának hatodrészéről gondoskodjon, összesen tehát tízezer harci szekérről… állítson ki két lovat és lovast, egy pár lovat kocsi nélkül, hozzá egy kispajzsos gyalogharcost… a két lóhoz egy kocsist, továbbá két nehézfegyverzetű katonát, két-két íjászt és parittyást, három-három könnyű-fegyverzetű katonát, négy hajóst az ezerkétszáz hajó ellátására. A királyi város hadügyét így szervezték meg, a többi kilenc területét másképp, amit hosszú volna elsorolni…

Egy vezető alá tehát 16 beosztott tartozott. Hatvanezer vezető esetén ez közel egymilliós sereget jelentett, és mindez csak egy részét képezhette az atlantiszi haderőnek. Nyilvánvaló, hogy ennyi katonát csak egy kontinensnyi ország tud kiállítani – amely számítás ismételten ellene szól a földközi-tengeri sziget-elméleteknek.
Bármilyen furcsán is hangzik, Atlantisz lehetséges helyének meghatározásakor nem hagyható ki az 1877-1945 között élt amerikai gyógyító és médium, Edgar Cayce sem. Racionális elménk bárhogy is tiltakozik ellene, a tények azt bizonyítják, hogy Cayce jövendölései - eddig - csaknem száz százalékos biztonsággal beváltak.
Cayce híres gyógyító is volt, a kúrákat mindig az egyes egyénre szabta, sok esetben ütközve a hivatalos orvostudománnyal. Egy alkalommal fia szemébe lobbant a magnéziumpor, amit vakuzáshoz használt, súlyos károsodást okozva a szemgolyóban. Az orvosok a szem eltávolítását szorgalmazták, Cayce azonban azt javasolta, hogy két hétig tartsák a gyereket teljes sötétségben, és a sérült szemre erős csersavas borogatást rakatott. Az orvosok tiltakozása ellenére alkalmazta ezt a gyógymódot, és a fia szeme teljesen rendbe jött.
A médium képes volt a földrengések pontos helyét és időpontját is meghatározni. A múlt század utolsó negyven évére fokozott vulkáni tevékenységet jósolt – és ez is maradéktalanul bejött neki. Szerencsére azonban néhány jövendölése még nem következett be. Szerinte ugyanis még ebben a században New York és Kalifornia víz alá kerül, tektonikai mozgások révén Japán elsüllyed, és kitör a harmadik világháború is.
Cayce látomásai szerint Atlantiszt egy előttünk lévő, magasan fejlett kultúrával rendelkező nép lakta, amely szinte tökélyre fejlesztette a technikai tudását. Egyik fegyverük a halálsugár volt, amellyel ellenségeiket félemlítették meg, és a ragadozó szauruszokat (!) irtották ki. Jelezte, hogy néhány éven belül az emberiség ismét a birtokába jut ennek a fegyvernek. (Halála után két kutatónak rövidesen sikerült is kifejleszteni a lézert). A látnok felhívta a figyelmet az egyiptomi és a maja piramisok hasonlóságára, de több ázsiai és közép-amerikai helyiségnév egyezésére is. Cayce Atlantisz pusztulását i.e. 10.000-re tette, hozzátéve, hogy az onnan menekülő népesség alkotta minden mai civilizáció bölcsőjét. Látomásai alapján a geológusok számos felfedezést tettek, és jelentős leletekre bukkantak a tenger mélyén. A látnok 1940-ben azt jövendölte, hogy Atlantisz néhány része ismét ki fog bukkanni a vízből, elsőként Poszeidia 1968-69-ben, a Bahamák körzetében. A megdöbbentő az, hogy 1968-ban a jelzett helyen, Észak-Bimininél arra lettek figyelmesek az arra haladó repülőgépek pilótái, hogy a partok közelében épületek kezdenek kiemelkedni a vízből. A körzetet ellepő búvárok monolitikus kőépítményekről, hatalmas falakról, piramisokról, utakról és kör alakú épületekről számoltak be. Az eddigi történések maradéktalanul Caycet igazolják.

Valószínű, hogy a földrész víz alá kerüléséről hajósok tudósítottak először. Vajon mit is gondolhat egy hajón lévő szemlélő, ha azt látja, hogy az előtte lévő szigetből egyre kevesebb látszik? Nyilvánvalóan azt, hogy a sziget süllyed. Az eszébe sem jut, hogy esetleg a vízszint emelkedik, a hajójával együtt! Ha létezett is Atlantisz, egy dolog bizonyos: csak időlegesen, nagyjából tízezer évig látszott ki a leapadt óceánból, és története nem azzal ért véget, hogy elsüllyedt, hanem úgy, hogy ellepték a visszatérő vizek. Nem ugyanaz!

Sais papjai a feljegyzéseikben szereplő atlantiszi történéseket egyiptomi istenek nevével hozták össze. Szolón ezeket görög mitológiai alakokkal helyettesítette – így lett az elveszett kontinens szülőatyja Poszeidón, és pusztulásának előidézője Zeusz – s így lett a neve is Atlasz szigete, azaz Atlantisz.
Közvetett bizonyítékok egész sora mutat arra, hogy a vízözönt megelőző időben létezett egy fejlett civilizáció – azonban azt, hogy ennek a csodálatos birodalomnak mi volt valójában az eredeti neve, talán soha nem fogjuk megtudni.

Válasz

Az Istenek Hajléka



Bár hajdani holdacskánk tömegét közelítőleg képesek vagyunk megbecsülni, átmérője egyáltalán nem biztos, hogy mostani Holdunk negyedrésze volt. Állításunk csak akkor igaz, ha tömegsűrűségét a Földéhez hasonlónak vesszük. Amennyiben könnyebb anyagból volt, nagyobb, ugyanígy, ha nehézfémeket vagy szupersűrű anyagot tartalmazott, sokkal kisebb is lehetett.

Ezen a ponton próbáljuk egy kicsit megmozgatni a képzeletünket – játsszunk el néhány gondolattal, minden bizonyítási szándék nélkül! Induljunk ki abból, ami valószínűsíthető – hogy Holdacskánk néhány ezer évig valahol az Andok térsége felett állt, látszólag mozdulatlanul. De vajon mennyi idő alatt pozícionálódott erre a kivételezett helyre? Lehet, hogy nem is kellett ehhez sok tízezer évnek eltelnie? Ez csak egyetlen esetben fordulhatott elő – amennyiben mesterséges eredetű volt.

Valóban fantasztikus hipotézis ez – de a Csillagok háborúján nevelkedett nemzedék gondolkodásától talán nem is olyan idegen, főleg, ha az alábbi részt idézzük a már említett Mahábhárata Dvana Purva kötetéből:


…Eredetileg a bátor aszurák három égi várossal rendelkeztek. Mindegyik nagy volt, és kiválóan épített. Az egyik ezüstösen csillogott, a másik aranyosan ragyogott, a harmadik vasként nézett ki…

…Maya, az aszurák építésze a pandavák részére egy pompás gyűléstermet tervezett, amelyet 8.000 munkás szerelt össze az űrben… Amikor Yudhistira megkérdezte a bölcs Naradát, hogy látott-e már ehhez foghatót, Narada elmondta, hogy Indra és Brahma is hasonló égi csarnok ura…

…Jama űrvárosát csillogó fehér védőgyűrű vette körül, mialatt égi pályáján haladt… Kuveráé volt a legszebb űrváros, amelyik a messzeségből jött. Akkora volt, mint egy hegység… majd lehorgonyzott az égbolt egy pontján, s nem mozdult onnan sokáig… Szabadon lebegett az égbolton, szemmel is kivehető épületei aranyosan csillogtak…


A leírás ez utóbbi űrváros nagyságára nézve elképesztő adatot közöl: hosszát közel 800, átmérőjét pedig 550 km-ben adták meg. Jama űrvárosa feltehetőleg fémből készült, üreges test volt – talán ne írjuk a véletlen számlájára, hogy ezek az adatok, érdekes módon, teljesen megegyeznek Holdacskánknak – a vonzása alapján matematikailag kiszámolt - tömegével.
Ahogy a régi, több ezer éves írásokat olvassuk, egyre inkább tudatosodik bennünk, hogy nem vagyunk, és soha nem is voltunk egyedül a világűrben. Plinius római történetíró is tudósít három holdról, fémesen fénylő testekről, amelyek ide-oda vándoroltak, miközben rettenetes viharokat, légörvényeket kavartak. Mindez Faunius konzulsága alatt történt, i.e. 120 körül, állítja a krónikás Naturalis Historiae című könyvében. A mesterséges eredetet itt a többszöri irányváltás bizonyítja. De ezek az égi járművek nem lehettek ugyanazok, mint amiket az ősi indiai forrás leír.


* * *


Tiahuanaco építményeit az elmúlt századokban kövenként széthordták, innen sokkal könnyebb volt a megmunkált köveket elvinni, mint nehéz munkával egy kőbányából kifejteni. A hajdani nekropolisz egyik megmaradt látnivalója a Földbevájt Templom. Az udvarán van egy oszlop, amelyen olyan állatnak,- a toxodonnak - az ábrázolását láthatjuk, amely több mint 12.000 éve már kihalt Dél-Amerikában.

A körzetben régészeti feltáró munka folyik a Puma Punku-i épületegyüttesnél is. A hajdani Oroszlánkapu templompiramisa simára csiszolt, hatalmas kőblokkokból épült. A vöröses homokkövek némelyike 130 tonnát nyom, és 14 kilométerről szállították ide. A piramis közelében található csiszolt tömb súlya 450 tonna lehet, míg az andezitbánya, ahonnan kitermelték, innen 60 km-re van. A terep nehézségeit ismerve ez az egész egyszerűen képtelenség. Ha napjainkban kellene ide egy hasonló kivitelű épületet emelni, elbizakodott technikai civilizációnknak komoly – vagy éppenséggel megoldhatatlan - logisztikai problémát jelentene.


* * *

De nemcsak Puma Punkuban okoz fejtörést a soktonnás kövek mozgatásának rejtélye. Földünk sok helyén vannak olyan épületek, építmények, amelyeket hatalmas monolitokból szerkesztettek össze. Néhány ismertebb ezek közül, a teljesség igénye nélkül: az asszuáni obeliszk, a Nagy Piramis, az Ozireion, valamint Hatsepszut temploma Egyiptomban, a japán Yonaguni-, Okinava- és Aguni-szigetek közelében talált tenger alatti építmények, az etiópiai obeliszkek, a mexikói Tenochtitlán és Teotihuanaco monolitjai, az angliai Stonehenge, a dél-amerikai Cusco és Sacsayhuaman szabálytalan sokszögű kövekből, kötőanyag nélkül milliméter pontossággal összefaragott, hatalmas léptékű védfalai.

A libanoni Baalbek története ötezer évre nyúlik vissza. Nevét feltehetőleg az itt négyezer éve megtelepedett föníciaiaktól kapta, akik Baált, a Napistent imádták. A föníciai hívők Baál tiszteletére egy templomot emeltek. Baalbek később a római birodalom része lett, Heliopolis néven. A rómaiak az akkor már erősen romos templom helyére, annak teraszos alapját felhasználva új templomot építettek, Jupiter tiszteletére. A teraszok kövei egyenként 400 tonnásak, de a három legnagyobb az 1.000 tonnát is meghaladja. A kőbányában maradt még egy hatalmas, elszállítatlan, 21,5 méter hosszú, 4,8 méter magas és 4,2 méter széles kőtömb.

















A római Jupiter-templom az ősi kőalapokra épült


















A kőbányában maradt, még elszállításra való monolit súlya 1.200 tonna

Figyelem, kedves archeológusok, most egy matematikai feladvány következik: ha egy ember fel tud emelni egy húszkilós követ, akkor ezer ember vajon fel tud-e emelni egy húsztonnásat?

Matematikailag biztosan, azonban a valóságban nem. Ugyanis egy húsztonnás kő kerülete megközelítőleg 10-12 méter csupán. Ez azt jelenti, hogy harminc ember sem fér hozzá, hogy megemeljék. Akik csupán az íróasztaluk mellől próbálnak megoldásokat kiagyalni, talán még soha nem emeltek meg egy téglát sem.

Ha belegondolunk, egy húsztonnás monolit mozgatása napjainkban is komoly teljesítmény – különleges daruk, szállítójárművek kellenek hozzá. De az ókorban nem álltak meg ennél a súlyhatárnál, a monolitok között vannak 50, 100, 200, sőt, 1.000 tonnásak is. Nagyképű korunkban nincs az a daru, amelyik utóbbi súlynak akár csak a negyedrészét is képes lenne megemelni.

Kellett lenni valamilyen – azóta már elfeledett – technikának, amellyel ezeket az irdatlan kőtömböket a bányából a helyükre tudták szállítani, és olyan pontosan összeilleszteni, hogy néhol egy borotvapengét sem lehet közéjük beszorítani. Vajon hogy csinálták? Űrlények, vagy istenek segítették volna az építőket? Nem valószínű. De az ókori tudós-papok némelyike még rendelkezhetett egy olyan ősi ismerettel, amellyel a gravitációs hullámokat eltéríthette. Elismerem, hogy a gyakorlatilag súlytalanná váló kőtömb elég fantasztikusan hangzik, de a gravitáció lényegének az újabb típusú megközelítése idővel talán bebizonyítja igazamat. A levitáció képessége is ugyanezen a fizikai folyamaton alapulhatott, amit rejtélyes elődeink oly természetesen használtak a mindennapok gyakorlatában.


* * *

A Titicaca-tó mesterséges, úszó nádszigetein különös népcsoport él, az uruk. Nem tartják magukat embereknek, és mítoszaik különös múltról számolnak be:

Mi, a tólakók, előbb voltunk, mint az inkák… Már akkor is itt éltünk, amikor a Titicaca-tó sokkal nagyobb volt, mint most… Akkor még máshogy néztünk ki… Azóta sokat változtunk, egyre hasonlóbbak lettünk az emberekhez… A mi nyelvünk nem emberi nyelv, a többi ember nem ért bennünket… A fejformánk is más, mint az indiánoké… Mi vagyunk a Föld legöregebb népe… Mi nem emberek vagyunk.

Válasz

Részlet "A TEREMTÉS ELSŐ NAPJA, avagy miként tudom gyarapítani haragosaim számát" című könyvemből. Sajnos, a képaláírásokat igen, de a hozzájuk tartozó fotókat, térképeket nem tudtam feltölteni. Kálmán András

Özönvíz



Utazásaink alkalmával – néha egészen köznapi helyeken - számos olyan, emberkéz alkotta emlékre bukkanhatunk, melyek célját, vagy építési idejét a mai napig nem tudjuk pontosan.

Ilyen például a Máltán található, titokzatos keréknyomrendszer.

Képzeljünk el egy mészkőszikla-fennsíkot, ahol kilométereken keresztül egymással párhuzamos vájatok kanyarognak a sziklába vésve, mintha hajdanában számtalan szekér kereke koptatta volna ki a kemény kőzetből ezeket. Ezek a keréknyomok néhol elágaznak, pontosan úgy, mint a váltók a vasúti sínpároknál. Sokan foglalkoztak már azzal, hogy megfejtsék ezeknek a párhuzamos vágatoknak az eredetét, de megnyugtató magyarázat máig nem született. A legérdekesebb az, hogy a nyompárok némelyike a fennsíkról egyenesen a tengerbe vezet. Búvárok próbálták követni a nyomok végcélját, de azok száz méter mélységben már követhetetlenné váltak. Bárki is vizsgálta azonban ezeket a nyomokat, abban egyetértés született, hogy nem természetes képződményről van szó, hanem ezek mesterséges eredetűek.


A világtengereken és óceánokon végzett kutatások alkalmával máshol is találtak különböző mélységekben lévő, emberkéz munkálta kőtömböket, amelyek oszlopokat, lépcsőket, néhol épületek alapjait formázták.

Az indiai Dwarka városa előtti Kámbáj-öbölben, több száz méter mélyen, nemrég megtalálták a régi indiai eposzokban szereplő, állítólagosan az istenek fegyvereivel elpusztított, ősi Dvaraka városát. A Csendes-óceánban található Nan Madol szigetecskén lévő titokzatos, óriási bazalttömbökből összerakott építmény falai és lépcsői is messze a tenger mélyére vezetnek.

A sornak messziről sincs vége. Elsüllyedt, vagy vízzel ellepett romokat találtak már Orkney szigetének közelében, a Fekete-tengerben, a franciaországi Bretagne partjainál, a Bahamáknál, a Japánt övező vizekben, és még folytathatnánk sokáig.

A romok víz alá kerülésének két lehetséges magyarázata van: vagy a szárazföldek talapzata süllyedt le, vagy pedig a tenger vízszintje emelkedett meg drámaian. Az elfogadott általános vélekedés a két lehetőség közül az utóbbit valószínűsítette - a vízszint megemelkedéséért pedig a jégkorszak végén megolvadó jégtakarót tették felelőssé.

Némi utánaszámolással ez utóbbi magyarázat nem tűnik kielégítőnek. Ugyanis a föld felszínének nagyobb részét borító tengerek olvadó jégtakarója egyetlen cm-rel sem növelhette meg a vízszintet. (lásd: minden vízbe mártott test, kisangyalom…). A szárazföldi területekről visszahúzódó, azaz elolvadó jég mennyisége viszont nem indokol ilyen mérvű vízszintemelkedést. A gleccserekbe befagyott vízkészletnek az utolsó jégkorszak végén történt elolvadása mindössze 36 méterrel emelte meg a világtengerek szintjét. A magyarázatot tehát máshol kell keresni.

A letűnt civilizációk, az ősi népek, vallások, indián törzsek majd mindegyikének megvan a maga vízözön-legendája. A leírások alig-alig hasonlítanak egymásra. De mi volt a vízözön? Ha elfogadjuk, hogy egyáltalán volt, honnan jött hirtelen ennyi víz?

Az égből esett talán? Lehetetlen! Akármilyen óriási, és hosszan tartó esőzés is csak korlátozott árvizet képes okozni, és a víz, ha a folyók ki is lépnek a medrükből, előbb-utóbb ismét visszafolyik a tengerekbe, óceánokba.

Ha nem eső volt, akkor egy tengeralatti vulkánkitörés okozta gigantikus szökőár, egy földrengés által létrejött óriási cunami lehetett a tettes? A katasztrófa világmérvű volt a legendák szerint, s valóban, egy ilyen árhullám nagyságrendileg nagyobb pusztítást képes okozni, mint a legnagyobb esőzés. Elképzelhető, hogy ilyen is előfordult már a Föld történelme során, de bizony ez sem lehetett a mi Vízözönünk. A legnagyobb árhullám is egy idő után visszatér kiindulási pontjára, azaz a tengerbe. Ezért - a mai napig vízzel lepett építményekre - az árhullám sem magyarázat.
Ugyanígy el kell vetnünk egy óceánba csapódó aszteroida lehetőségét, mely szerencsés esetben csak hatalmas hullámot gerjesztett volna, egy rosszabb változat szerint a tengerfeneket átütve és az izzó magmának utat nyitva oly nagy mennyiségű mérges gázt juttatott volna a légkörbe, ami a szárazföldi élet teljes kipusztulását eredményezte volna.

Márpedig a vízözönről több tudósítás is született, s azok, akik fiaiknak, unokáiknak ezt továbbadták, nyilvánvalóan csak a túlélők lehettek.

A bibliai vízözön elegyíti a lehetséges okokat, azaz egyszerre nyíltak meg az ég csatornái, s fakadtak fel a mélység vizei. De bármelyik leírást, vagy hipotézist is vizsgáljuk, mindegyikben találunk ellentmondásokat. Létezik egyáltalán olyan nyom, amely segíthet bennünket a valós történés rekonstruálásában?

A megoldás egyik láncszeme Dél-Amerikában, a Peru és Bolívia határán lévő Titicaca-tónál található. Partjánál épült fel az egyik legősibb ismert város, Tiahuanaco. Tudjuk, hogy igen régi, de építésének pontos korát még nem sikerült meghatározni. Fő látványossága a város szélén lévő, egyetlen hatalmas monolitból készült, oldalain naptárszerű faragványokkal díszített un. Napkapu. A keleti oldalán egy elefántszerű állat képe van – egy ormányosé, amely 12.000 évvel ezelőtt halt ki.


A város romjai már nem sok látnivalót kínálnak, a hajdani házak és templomok alapjai csak centikre merednek ki a földből. Annyit bizonyossággal meg lehet állapítani, hogy a lakók kereskedelemmel is foglalkoztak, és ismerték a hajózást, mert a biztonságos kikötés érdekében még rakpartokat és mólókat is építettek. Az egyik rakpart a tavi hajóforgalmat szolgálta ki. Mivel a Titicaca-tó vízszintje az idők folyamán közel 23 méterrel csökkent, a rakpart napjainkban teljes egészében a szárazföldre, a tótól mintegy húsz kilométer távolságba került. A város másik oldalán lévő móló a Csendes-óceán irányába néz. Hajdan tengerjáró hajók kötöttek ki itt, ami a köveken végigvonuló, vastagon rátapadt és megkövesedett, sósvízi csiga- és kagylórétegből állapítható meg.
Eddig szabványos a történet, de azonnal érdekessé válik, ha ránézünk a térképre, és látjuk, hogy a Titicaca-tó, és így Tiahuanaco is 4.200 m magasan fekszik a mai tengerszint fölött. Mint a víz alatti városok esetében, itt is csupán két megoldás jöhet számba: vagy a tengerszint süllyedt 4.200 métert, vagy az Andok hegyvonulata emelkedett ugyanennyit.

Geológusok tucatjai esküsznek Mózes szakállára, hogy az Andok az utóbbi 10 millió évben legfeljebb 50 m-t emelkedett.

Maradt tehát a másik megoldás, a tengerszint lesüllyedése, ami sokadszori hallásra is lehetetlennek tűnik. Létezik vajon olyan magyarázat, amelyik mégis elfogadható? Igen! A megoldhatatlannak látszó rejtvény megfejtését Egyiptomban találjuk meg.

* * *

A hieroglifák szerint Manethon főpap volt az, aki a héliopoliszi templom falára egy királylistát vésetett, amely - a régészek szerint vitatottan ugyan - messzi a vízözön előtti időkbe teszi az egyiptomi első királyok uralkodási idejét.

A lista alapján a következőképpen indul a királyok sora: kezdetben volt az Aranykor (Szep-Tepi), amikor még az istenek uralkodtak Egyiptom földjén. Majd kilenc héliopoliszi király ült a trónon, i.e. 23.100 és i.e. 18.500 között. Őket Hórusz követői váltották, akik i.e. 5080-ig uralkodtak. Majd istensarjak következtek – ebben az időben jelent meg az egyiptomi naptár, amely i.e. 4241. július 19-én lépett életbe. Az istensarjak i.e. 3825-ig kormányoztak.

Ami számunkra fontos: néhány király neve mellett olyan datálás található, hogy „akkor uralkodott, amikor még két Hold volt az égen”. Első hallásra ez elég meseszerűnek tűnik, de ha megelőlegezünk egy csöppnyi bizalmat, hogy az ősi szöveg talán mégis igazat állít, a sok, eddig értelmetlen kis mozaikkocka hirtelen egységes képpé áll össze.

Mert mi is történhetett valójában? Ötvenezer, százezer, vagy akár ötszázezer évnél is régebben, a Föld vonzáskörzetébe kerülhetett egy erre kószáló kisbolygó, bolygótöredék, vagy aszteroida. Földünk foglyul ejtette, és hosszan elnyújtott elliptikus keringési pályára kényszerítette a kis égitestet. Évezredek sokasága elteltével ez az elliptikus pálya egyre inkább körpályává idomult, és az égitest a Föld második holdjává vált. Amennyiben a körpálya a föld forgásával ellentétes irányú volt, az égi mechanika törvényei szerint a holdacska sebessége lassan lefékeződött. Majd létrejött egy egyensúlyi helyzet, azaz néhány évezredig teljesen együtt forgott a Földdel, stabilan annak egy meghatározott pontja felett, hasonlóképpen a mai geostacionárius műholdakhoz. Ez a pont a mai Peru felett lehetett valahol.
A geostacionárius műholdak mindegyike un. kivételezett pályaadatokkal bír, mely pályákon a rájuk ható centrifugális és centripetális erők teljességgel megegyeznek. Hogy egy Astra műsorszóró műhold látszólag egyhelyben álljon az égen és így parabolaantennákkal pontosan meg tudjuk célozni, ezt egyetlenegy módon tudjuk elérni: ha a műholdat a Földtől 36.000 km távolságban lévő körpályára állítjuk.

A második hold is ezen a pályán keringett (azaz látszólag egyhelyben állt az égen), ami azt jelentette, hogy gravitációs erejénél fogva néhány tíz, vagy néhány száz esztendeig az összes óceán vize lassan feléje kezdett áramlani, azaz deformálódott a mindig is fennálló egyensúlyi állapot. Hosszú ideig tartó, lassú folyamat volt. Bár irracionálisnak tűnhet négy kilométeres tengerszintváltozás, földi léptékben nem sok. Ha a Földet egy 12 méteres gömbnek (ami megfelel egy négyemeletes háznak) képzeljük, a tengerszint mindössze 4 mm-t emelkedett!

Az észak-amerikai hopi indiánok legendái szerint őseik egy nagy, óceáni szigeten éltek, amelyet Kasskarának hívtak. A szigetük egyszer csak elkezdett süllyedni – (valójában a víz kezdett emelkedni). A hopik országa már majdnem teljesen a víz alá merült, amikor kacsinák jöttek el segíteni. A kacsinák magastermetű, nagytudású emberek voltak. Egy másik naprendszer Tunaotekha nevű bolygóján éltek, és időnként meglátogatták a Földet. A hopik szerencséjére, éppen jókor érkeztek, biztonságosabb helyre tudták evakuálni őket. A vezető embereket és a gyermekeket óriási „repülő pajzsokon”, a pórnépet és vagyontárgyaikat pedig hajókonvojokkal szállították Dél-Amerika vízből még kilátszó részeire. Innen vándoroltak a szárazföld újbóli kiemelkedése után a két kontinenst összekötő földhídon át északra, mai lakóhelyükre.

A Föld túlsó felén lévő szárazföld peremén nagy területek kezdtek kilátszani, a visszavonuló vízből új tengerpart született. A Bering-szoros helyén földnyelv kötötte össze Eurázsiát Alaszkával, akárcsak Sri Lanka szigetét Indiával. Az amerikai kontinensen pont az ellenkező jelenség játszódott le. A víz több km-t emelkedett, Észak-Amerikában néhol csak a hegységek látszottak ki a vízből, Közép-Amerika földhídja teljesen eltűnt, Dél-Amerikából csak az Andok hegyvonulata a Patagóniai-fennsíkkal, a Guyanai-hegyvidék és a Brazil-felföld emelkedett ki.

Minderre megvan a megdönthetetlen geológiai bizonyíték is. Közel 700 km-en keresztül figyelhető meg az Andokban a tengeri üledékréteg megszakítás nélküli vonala. Ugyanakkor ez az üledékréteg nem egyenes vonalú, hanem domború. A domborulat legmagasabb pontja a perui Umayo-tónál van, innen távolodva fokozatosan egyre jobban lejt. A geológusok a Titicaca-tavat körülvevő hegyek anyagában nem mutattak ki sót. Bár édesvizű patakok táplálják, azonban a tó vize sós, ami szintén azt bizonyítja, hogy valamikor tengeröböl volt, és nem más, mint a hajdani, visszahúzódó óceán maradványa.
Ha napjainkban valaki üzembe akarná helyezni Tiahuanaco régi mólóit, akkor a tó szintjét elméletben a régi vízvonalig kellene emelni. Ez azonban lehetetlen, a tó vize soha nem érné el a rakpartot, hanem előbb a fennsík peremén átcsapva, lezúdulna az óceán felé. A kikötőt csak akkor lehetne használni, ha az óceán szintjét emelnénk meg több, mint 4.200 méterrel…

* * *

Bármilyen érdekes, de ennek a második holdnak a nagyságát és tömegét viszonylag pontosan ki lehet számítani, az akkori tengerpart vonalának részleges ismeretéből is. Megközelítőleg pontos értékeket kapunk a régi és a megemelkedett tengerszint közötti tengervíz mennyiségéből. Átmérője a negyede, tömege pedig nagyjából mostani Holdunk hatvanad-része lehetett. Viszonylag kicsi tömege ellenére közelsége, és látszólagos mozdulatlansága képessé tették arra, hogy a Föld felszíni arculatában ilyen hatalmas változást okozzon.

Azt senki nem vitatja, hogy a sokszorosan távol lévő mai, egyetlen Holdunk is igen komoly dagályhullámokat generál, amelyek, ahogy a Föld körül kering, követik az útját. A víz azért nem tud magasabbra emelkedni, mert folyamatos vándorlásban van. Amennyiben Holdunk képes lenne, úgymond, „megállni” az égen, akár New York felett (ami természetesen csak fikció), a várost néhány évtized alatt több mint 100 méter magas tengervíz borítaná. Szerencsére, ez soha nem valósulhat meg, Holdunk nem képes ilyen csínytevésre - Földtől való távolsága megközelítőleg tízszerese a műsorszóró műholdakénál, miáltal még sokmillió éves vándorlásra van ítélve.


* * *

Holdacskánk tehát több ezer évig álldigált látszólag egyhelyben, és az akkori emberek nagyapáinak nagyapja sem emlékezett már arra, hol voltak a kontinensek eredeti határai. A vizek lecsillapodtak, a tengerszint állandósult, az emberek megszokták, hogy ez mindig is így volt. A tengerpartokon városok, kikötők épültek, megindult a kereskedelem, a hajózás. A Föld más pontjain, a hajdani tengerfenéken gazdag növényzet burjánzott, hatalmas erdők nőttek ki a földből, a fák között tigrisek, elefántok, majmok és számtalan más állatfaj talált otthonra.

Ez az idilli állapot azonban váratlanul szörnyű katasztrófába torkollt. Bolygónk gravitációs mezejében küszködő holdacskánk nem bírta tovább a gyűrődést és szétrobbant. Nem volt már, ami az oda gyülemlett vizeket megtartsa és azok pusztító özönvízként áramlottak vissza az eredeti helyükre, ahol ma is vannak. A Föld túlsó felén lévő gazdag városok, burjánzó erdők hirtelen víz alá kerültek, az ott lakók megfulladtak. Ekkor szakadt át a Gibraltárnál lévő földnyelv, és alakult ki a mai Földközi-tenger is. Tiahuanaco kikötővárosa viszont, a Csendes-óceán partjától messze, az Andok magasába került, és gyorsan elnéptelenedett.
Albuquerque közelében, a tengerszint fölött viszonylag magasan lévő új-mexikói Sandia-barlangban húszezer éven át rétegződtek egymásra a különféle emberi tevékenységek nyomai, majd i.e. 10.000 körül a barlang teljesen elnéptelenedett. A kurdisztáni Sander-barlangban százezer éven át követhetjük folyamatosan az itt élő emberek mindennapjait, a korszakok, mintha csak egy könyv lapjait forgatnánk, szépen egymásra épülnek. Az emberi nyomok azonban i.e. 10.000 táján hirtelen, előzmény nélkül tűnnek el itt is. A sornak messziről sincs vége, a radiokarbonos vizsgálatok szerint az emberek nyomai egész Észak-Amerikában fellelhetetlenné váltak kb. 11.500 évvel ezelőtt, mintha szakadás történt volna az emberi élet folyamatosságában. A Bermuda-szigeteknél egybefüggő cédruserdőre, Írország és Németország partjainál pedig vegyes erdők maradványaira bukkantak. A vizsgálatok szerint, ezek hirtelen kerültek a víz alá. Ugye kitalálják, hogy mikor?

Az eddig olvasottakat minden gondolkodó ember nyugodtan elhelyezheti a valószínűtől a bizonyosságig terjedő skála tetszés szerinti pontján. Ugyanakkor maradt még néhány olyan kérdés, amelynek megválaszolásához túl kevés adattal rendelkezünk. Mi okozhatta vajon ennek a hatalmas, égi objektumnak – szándékosan nem használtam a második Hold megnevezést - a pusztulását? Milyen anyagból volt ez az objektum, és hova szóródtak szét a darabjai? Hogyan tudnánk a leírt történések időbeliségét minél pontosabban meghatározni? Milyen - hosszú távra szóló - folyamatokat indítottak el az égitest megsemmisülésekor szétáramló vizek a Föld ökoszisztémájában, az azonnali és hatalmas léptékű pusztításon kívül? Az ezzel kapcsolatos kutatás legyen már a következő nemzedék feladata.

* * *

Az Andokban található folyamatos - a tengerszinttel nem párhuzamos, inkább egy feldomborodó tenger által visszahagyott - üledékréteggel kapcsolatban egy bécsi mérnök, Hans Hörbiger, már az 1900-as évek elején hasonló kérdéseket feszegetett.


Szerinte a Földnek eddig összesen négy holdja volt, amelyből az első három már megsemmisült. Mindhárom előző hold, spirális pályán megközelítve a Földet, egy kritikus ponthoz érve szétrobbant, darabjaikból gyűrű képződött, hasonlóan a Szaturnusz karimájához. A törmelékgyűrűk kisebb-nagyobb darabjai azután sorban lezuhantak a földre, hatalmas pusztulást idézve elő. Ezek a kozmikus katasztrófák zárták le az első- a másod- és a harmadkort.

Elmélete szerint a negyedik, azaz jelenlegi Holdunk valaha önálló kisbolygó volt, azonban mindössze 12.000 évvel ezelőtt túl közel került, és Földünk magához ragadta. E feltevésben annyi lehet az igazságmag, hogy a naprendszer holdjai között a Föld holdja a második legnagyobb, az anyabolygójához képest. (A listát a Plútó holdja, a Charon vezeti).
A Hold foglyul ejtéséről számtalan hipotézis látott már napvilágot – a leghihetőbb variáns szerint az önálló bolygóként funkcionáló Holdat egy üstökös téríthette le eredeti pályájáról.

Hörbiger szerint a harmadik hold a felelős az óceánok vizének aszimmetrikus megemelkedéséért. Szerinte ez 250.000 évvel ezelőtt történt. Ez megkérdőjelezi egész elméletét, ugyanis elég valószínűtlennek tűnik, hogy Tiahuanaco épületei – bármennyire is időtlennek látszanak - a cro-magnoni, sőt, a neandervölgyi ősember megjelenése előtti korból származnának.

* * *

Egyetlen dolog bizonyos: Földünk - az általam második Hold elnevezéssel titulált - égi kísérőjének a megsemmisülésekor, a vizek szétáradásával rettenetes katasztrófák következtek be. Az akkori tengerpart közelében lévő civilizációk elpusztultak. Ha hinni lehet Platónnak, aki ezt az eseményt i.e. 9.500 környékére teszi, talán még a legendák ködébe burkolózó Atlantiszt is ez a tengerár söpörte el.

Nemrégiben Kuba keleti partja mellett, mintegy 600 m mélységben a kutatók, mini-tengeralattjárók segítségével, kőből való struktúrákat találtak, melyek vélhetően több ezer évvel idősebbek az egyiptomi piramisoknál. A fotókon jól látható, hogy kört alkotva nagy, piramis formájú, öt méter magas gránittömbök fekszenek a víz alatt. A romok egy nagyméretű városközpont maradványainak tűnnek…

* * *

Fenti bizonyítás a világ majd minden népénél megtalálható özönvíz-legendára ad magyarázatot, és nem tévesztendő össze a Bibliában említett, Noé által fémjelzett történettel. Utóbbi ugyanis arról a későbbi időpontban bekövetkező katasztrófáról tudósít valószínűleg, amikor a Földközi-tenger vékony földgátja a Boszporusznál átszakadt, és a víz elöntötte a Fekete-tenger helyén lévő, termékeny síkságot. Kevesen tudják, hogy a bulgáriai Ahtopol közelében már a múlt század hetvenes éveiben egy ókori város romjaira bukkantak a búvárok. A közel harminc méteres mélységben lévő széles, kikövezett utak, a faragott márványoszlopok egy hajdani, hullámsírban elpusztult, gazdag civilizáció létét tanúsítják.

* * *

Jó példa az emberi faj életképességére, hogy ennek a hatalmas katasztrófának is voltak túlélői. A megmaradt kevesek fiaiknak, unokáiknak az általuk látott más- és másmilyen történéseket számos változatban adták tovább, majd azok ismét tovább – így keletkezett az Özönvíz nehezen kibogozható, százarcú legendája.

Válasz