Atlantisz - Az Elveszett Birodalom
Atlantis - The Lost Empire 2001.

Az Atlantisz leginkább egy kellemes meglepetésnek tűnhet azoknak, akik általában nem törik magukat a rajzfilmekért - olyanoknak, akik még az Oroszlánkirályt is csak az unokahúguk hosszas unszolására kölcsönözték ki a videotékából -a megjelenése után két-három évvel-, és akik a heti egyszeri mozilátogatásukat nem feltétlenül rajzolt figurák társaságában szeretnék eltölteni.

Ezeken a nézőkön túl sokan vannak, akik kifejezetten rajzfilm/animációs film-rajongók, nos, ők is elégedettek lehetnek a Walt Disney legújabb produkciójával, és ne feledkezzünk el a gyerekekről sem, akik odavannak ezekért a mesékért, és akiknek a kedvét keresi minden újonnan elkészült egész estés rajzfilm.
Az Atlantisz egy nagyon jól sikerült mozidarab, egy percig sem hagyja, hogy az ember jól körülnézzen a moziteremben, vagy lecsekkolja a szomszédjait, mert folyamatosan, az első perctől kezdve leköti a figyelmet, izgalomban tart, sőt, az idő múlásával egyre inkább a hatása alá keríti a nézőjét (ami nagyon szép teljesítmény egy rajzfilmtől�). A történet leginkább az Ifjú Indiana Jones-filmek vonalán halad - az idő 1914, a főhősünk pedig egy fiatal térképész-nyelvész-muzeológus, Milo. Milo egy múzeumban dolgozik, és évek óta próbál egy expedíciót szervezni az eltűnt Atlantisz megkeresésére, de a múzeumi főnökök hajthatatlanok, és nem adnak pénzt neki. Aztán ez megoldódik, hirtelen egy szupercsapat áll a srác rendelkezésére, és elindul az expedíció.
A film összes szereplője jól kidolgozott karakterrel rendelkezik, kezdve Milo-val, aki a szemüveges, kicsit szerencsétlen tudós-figurából a kalandok hatására egy dörzsölt és talpraesett fiatalemberré válik. Jók a figurák, sokszínűek és emberiek. A kapitány pont olyan kockafejű, mint amilyen az amerikai akciófilmek tábornokai szoktak lenni, emellett van még a csapatban vicces figura, tini szerelőlány, bombázó szőkeség, kedves sofőr, egyszóval válogatott a társaság. Atlantisz világát az alkotók sokféle (közép-keleti, dél-amerikai, görög�), kultúra elemeiből rakták össze, sokat támaszkodtak az Ötödik Elem misztikájára is, és a végeredmény nagyon meggyőző lett, olyannyira, hogy egy nemcsak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is magával ragadó mesevilág tárult elénk. A film minden egyes figuráján más-más rajzoló dolgozott évekig, aprólékos és kitartó munkájuknak köszönhetően nem lettek zavaró (szögletes, vagy csak eltúlzott) mozdulatok, ami hosszabb távon lefárasztja az ember agyát, hanem csak természetes mozgások, amiket kellemesen lehet a szemmel követni. Tehát sok mindenben első osztályú az Atlantisz: kezdve a történet eredetiségétől, a karakteres szereplőkön keresztül az izgalomig és a látványig, és akkor még nem szóltunk a 2D és 3D-s effektek nagyszámú és hatásos keveréséről. Chris Jenkins művészeti koordinátor szerint a film kb. 80 %-án található meg valamilyen effekt, 33 %-án pedig digitális effekt. Csupán az Atlantisz kapuját őrző Leviathán nevű szörny alakjának kidolgozása négy évet vett igénybe. A monstrumot digitális animáció mozgatta, több mint 100 apró részlet mozgását kellett megalkotni az állat testén, illetve az arcán. A profi számítógépes technika használata ez esetben nem kelt automatizált, vagy gépies hatást, hanem egyszerűen csak jól kiegészíti a hagyományos rajzolói adottságokat.

Az Atlantisz a maga rajzfilmes kategóriáján belül sokféle műfajt bír ötvözni: romantikus (Milo beleszeret Kida hercegnőbe, Atlantisz trónörökösébe), akciódús (enyhe lövöldözés, némi robbantás, miegymás�) kalandos (Milo-nak az utolsó percig váratlan akadályok sorát kell leküzdenie Atlantisz boldogulásának érdekében) és persze mesés is - ami egy gyerekeknek szóló mesefilmtől lazán elvárható. Szimpatikus rajzfilm az Atlantisz, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt kellemes szórakozást nyújt, és miközben jótékonyan megdolgozza a fantáziánkat, azalatt képes egy kitartó másfél órára elröppenteni minket az óvodai/iskolai/felnőtt hétköznapjainktól.