Sok ezer évvel ezelőtt egy hatalmas sziget létezett valahol a Csendes-óceánon, mesélik az ősi regék. Ataisznek, Ata-Isisnek nevezték boldog lakói. Mediterrán jellegű éghajlata alatt bőven termett a föld, s az ott élő - magas kultúrájú - népek az írás tudományát is művelték.

Bejárták hajóikon a tengereket és a föld különböző helyen kolóniákat hoztak létre. A Mezopotámiában megtelepedettek, akik magukat Úr népének, a velük rokon népek némelyike pedig, sumírnak nevezett, Anina istenasszony tiszteletére létrehozták Anina-óm városát. Az Egyiptom földjén kolóniát létesítők - Hikszosz-óm nevű központjukkal - továbbfejlesztették az őshaza kultúráját. Isteni származású uralkodó­ikat kúpalakú hegyek alá temették. Harmadik telepüket Dél-Ázsiában alapították, Parszi-óm fővárossal. Egy kalandozó csoportjuk - Indijó-óm centrummal - Peru kör­nyékén állapodott meg, egy kis csoportjuk Indiában maradt.

Az agaba-népek a mai Kína partjaira hajóztak Ataiszból és felépítették Agaba­ómot. A széttelepülők Ataisszal és egymással is fenntartották kapcsolataikat. Történt egyszer, hogy a mezopotámiai Ur-népe elhatározta, hogy Anina-óm mellett felépíti áldozati templomát. Az őshazából huszonnégy hajón segítségük érkezett, nemes építőanyagot, kézműveseket és hun lovasokat szállítva, akik a fuvarozásban segí­tettek és a felavatási szertartás lovas-versenyét bonyolították volna le. A hasonló nyelvet beszélő rokon hun törzsek (avarok, kabarok, széki és kazahunok, úz kézművesek, tatár lovasok) jó versenyzők és kézművesek voltak.

Ez időben - közel hétezer évvel ezelőtt - következett be a nagy kataklizma. Megrendült a föld, háborgott a tenger, a vulkánok tüze pirosra festette az esti égboltot. Később érkezett hajósok hozták a hírt Úr népének: Ataisz legnagyobb része elsüly­lyedt, lakosainak csak elenyésző töredéke tudta a puszta életét megmenteni.

Úr népe - az őshazával együtt elpusztult Uruk város emlékére - a főváros, Anina­óm nevét Urukra változtatta. Az ottrekedt lovas hunok - mivel hazájukba nem mehettek vissza és élelmük kevés volt - a síkságra húzódtak, majd legelőik fogytával északra indultak. A széki-hun (későbbi székely) törzsből származó Magya fejedelem fiaival és 576 lovaslegényével 60 holdévig (60 holdhónap) addig vándorolt, amíg olyan vidékre nem érkeztek, amelyik az elsüllyedt ataiszi lakóhelyükre emlékeztette őket.

Itt Magya fejedelem egy bőséges legelőn megalapította Paripa és Dabósa városokat, amely között felállították az egyistenhívő Úrnépe kegyhelyét, ahol a fejedelmi ifjak­kal együtt 480 fiatal kötött házasságot Uruk városának leányaival.

Az időnként fellépő szárazságok és betegségek elől a hunok többsége a legközeleb­bi hegységen (Kaukázus) át egy termékeny síkságra telepedett. Ott várost alapítottak és azt Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Másik fia, Kurd, Dabósa és Paripa városában maradt, majd mivel egy hegyi törzsből nősült és feleségének családjával együtt veszélyben volt, a hegyek közé költözött.

Magya legnagyobb fia, Hunor és a lovasok többsége kelet felé ment tovább, s egy nagy lovas-pusztán felépítették Hunnor városát az Ataisz pusztulását követő 250. holdhónapban. (kb. 19 év múlva). Hunnor város a mai Mongólia déli részén, a Hun­nor, azaz Hun-tó térségében feküdt. Később ezen terület sivataggá változott.

Évszázadok teltek el. Ezalatt a hunok folytatták vándorlásaikat. A gazdagabbak letelepedtek Dabósa-Magyarka-Hunnor vonalának térségében, szegényebbjeik a rokon agaba-népek felé, keletre vonultak, ahol gyérebben lakott területek ígérkeztek.

A Hangun (Sárga) folyó mellett élő, őshonos két népcsoport: a jürcsik és az ajnók háborúba kerültek egymással. A hunok a jürcsikek mellé álltak és az őshaza pusztulása után a 12 000. holdévben (kb. 930 naptári év) legyőzték az ajnókat. Hálából Jümmön jürcsik vezér a hunok ifjúságának adományozta Ordosz térségét. A hunok emberségesen bántak a fogságba jutott ajnókkal. Nem vetették béklyós rabságba, hanem 3 hónap múlva - hun nőkkel való házasságkötésük után - valamennyit felszabadították.

Az ajnó törzsek, látva a jóindulatú bánásmódot, szövetségre léptek a hunokkal. Később az ajnók a jürcsikektől is követelték a béklyós-rabságba hurcoltak szabadon bocsátását.

Amikor Jümmön vezér ezt megtagadta, a rokonságba került hunok segítségével elűzték a jürcsikeket Hangun térségéből.

A szövetségből tartós barátság lett és 130 holdév (kb. 10 esztendő) elteltével 24 000 ifjú hun harcos, a Hunnor biro­dalmi központ jóváhagyásával az ajnókkal összeházasodott.

A hun törzsek egy része a Hanguntól északra telepedett meg. Az úzok a folyó-ka­nyartól nem messze állították fel székhelyüket, Ordoszt (farkas-verem), a vásárok színhelyét. A tengeröböl síkságon élő, Ataiszból származó rokonokkal felvették a kap­csolatot, s velük cserekereskedelmet folytattak. Az agabák az itt töltött ezer esztendő alatt megsokasodtak. Az észak felé terjeszkedő kínajokkal gyakorivá váltak háborúskodásaik, s végül a kínajok elfoglalták az agabák által lakott tengerpartot. Az agabák egy része behódolt, többségük azonban a hunokhoz menekült. Vezetőjük egy Agaba nevű bölcs sámán volt, akinek leányát az úz törzs vezére, Uzon vette feleségül.

A többségükben hajón menekülő rokonok magukkal hozták legértékesebb áruikat. Élelmük hamar elfogyott és tél közepére helyzetük aggasztóvá vált, éhínség fenyegetett. Az egyetlen számbavehető élelem a medve volt, de ennek vadászatát a hunok hite tiltotta. Az őshazából hozott hitük szerint a halász-vadász hunok hittek a medve égi eredetében. A medvék így igen elszaporodtak, s ínséges időkben az emberekre is veszélyessé váltak. Az agabák és a kézműves úzok nem voltak medvetisztelők és egy alkalommal egy túl harcias mackót leterítettek és egy ünnepélyen megettek. A hunok csodálkozva látták, hogy ezért nem sújtotta égi büntetés a medvehús-fogyasztókat. Ez az eset, ismerve az őshaza regéit, új ötletet adott Agabának.

Ordoszba téli vásárra jöttek össze a hun törzsek sámánjai.

Agaba felvilágosította őket: istenük azzal büntette meg a kegyetlenkedő medvéket, hogy medvetoron kell befejezniük életüket. Megindult a vadászat, amikhez Agaba népe a medvék elejtéséhez újfajta fegyvereket szolgáltatott. Az első medvetor holdtöltétől-holdtöltéig tartott. Ezen idő alatt - Agaba javaslatára - megalakult az Öregek­Tanácsa, a huszonötödik napon pedig létrehozták a hunok törzs-szövetségét, 24 törzs részvételével. Példának őshazabeli szokásukat vették.

Egyeztették mitológiájukat és megszervezték a törzsszövetségek rendjét. Agaba ja­vaslatára újrakezdték az időszámítást, mivel a teleholdak holdév számlálása - a gyakori ködök miatt - nehézkes és eltéveszthető volt. Ezért mindenki egyetértett azzal, hogy egységes időszámítást kell bevezetni.

Ekkor már az Ataisz pusztulása utáni 12968. holdévet írták (Kr. e. 4040-ben). Az új időszámítás szerint egy esztendő az egyik medvetortól a másik medvetorig tartott, tehát az egyik téltől a másik télig. Az első törzsszövetségi fősámán Agaba lett, aki írásukat is megreformálta és az általa alkotott rovásírást általánosan bevezette a sámánok körében. Az ő javaslatára kezdték el írni történelmüket is. A fősámánok mindenkori kötelessége lett, hogy a hun törzs-szövetség eseményeit a valóságnak megfelelően megörökítsék. Ezért történetírásuknak “Arvisura" azaz “Igazszólás" nevet adták és ezeket Agaba törzsének Ataiszból hozott aranylemezeire rótták, hogy az idő foga el ne pusztítsa őket. A fősámán mellett mindig rovósámánok működtek, mivel a fősámánok látása idővel meggyengült.

Legelőször közösen lerótták Ataisz hitvilágát. Uzon nem szívesen vette, hogy az isteneik, azaz az Égiek kérdésével sokat törődtek. Uruk népét például a 24 törzs kö­zül egyedül a baszkor törzs, azaz a baskírok legkisebb fátriája (nagycsalád) nevezte szumírnak. Az isteneik himnuszait mégis lerótták. Ez a rovósámánok között vissza­tetszést váltott ki. Hunnor városának gazdagjai rokoni kapcsolatok révén Uruk népének vallását követték. Gyermekáldásuk kicsi volt.

Az újonnan alakult 24 Hun Törzsszövetség ellenben szakított minden gátló akadállyal. Bár Ataisz regevilágát megörökítették, de ezen, időszámítás előtti 4040-ik év­től eredetiben írták le az ősi rovások minden egyes regéjét. Mivel az Ordosz körüli település lakói úzok voltak, a rovósámánok mindig az ő nyelvjárásukkal rótták le az újabb Arvisuráikat. Nyelvük az úz nyelv, amely az évezredek alatt keveset változott, amit ma magyar nyelvnek nevezünk.

Ez a történet tehát 997 évvel a Holddal való ütközés után íródott, mert egy évben 13 holdév van. Eléggé jó bizonyíték erre, hogy a Csendes-óceán környékén élő népek a Holdat és a hónapot ugyanazzal a névvel illetik manapság is; Marama. Arról is érdemes szót ejteni, hogy a Napot pedig Raa-nak nevezik. Ez utal arra, hogy valamikor egységes civilizáció uralkodott a Földön, azaz Joli-tórem birodalmában. Őt ma Gaia néven ismerjük, ami latin elnevezése.

Szumír földön megszokott volt a Nap elnevezés a központi csillagunkra. Kultúránk nagyon sok eleme - így kereszténységünk is - sok ezer éves, egyik nagy ősünk Ardvisura Anahita távoli bolygóról hozott vallása. Agaba fősámán az őtőle tanult tízezer éves írásunkat reformálta meg Kr.e 4040-ben. Anahita genetikailag hozzánk hasonló volt, így vérünkben hordjuk a vérét és a tehetségét is. Sok anyagot találhatsz róla az Interneten.

A mai földi népesség közül alig voltak túlélői a sorozatos kataklizmáknak, tűzözönöknek és vízözönöknek, és a lassan konszolidálódó körülmények lehetővé tették a távoli bolygók lakóinak a migrációt. Őseink több hullámban újra és újra beköltöztek a Földre. Tízezerszám léptek a bolygóra. Érdemes utánanézni az indián legendáknak is. Mi a Nagy Göncöl, a Kis Göncöl, és a Fiastyúk irányából, majd a Szíriusz kettőscsillag, a Nagy kutya legfényesebb csillaga környezetéből érkeztünk. Ez volt az utolsó nagy migrációs hullám. 700 évvel ezelőtt Afrikába érkezett egy kisebb kolónia, egyfajta beduinok. Nagyon jó kémikusok, jobbak, mint a mai "nyugati tudomány" képviselői.

Eltérő a csontrendszerük, és néhány belső szervük is. Ezek a beköltözők természetesen technikai civilizációk voltak, galaktikus űrjárművekkel és fejlett tudománnyal. Az anyabolygótól való elszakadás után egy darabig őrizgették az ottani időszámítást, de ennek jelentősége idővel elenyészett. A maradékot a gyarmatosítás pusztította el, és pusztítja a mai napig, amire világosan rámutat Cremo és Thompson fentiekben idézett munkája és könyve. Magyarul is megjelent.